Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utazásom valóságos története

2010.05.26

   

    Utazásom megkezdése előtt határoztam el a naplóírást. Ehhez elsőként is lehívtam a legújabb kaligrafon modellt, amit azonnal ki is próbáltam. A bankkártya méretű készüléket magam elé helyeztem, és elkezdtem naplót írni: …khm.. (káháem töröl) Kedves naplóm!  Éreztem, hogy ez így nagyon gyerekes, ezért így folytattam: Ez csak próba, most kipróbálom a naplóírást…most próbálom ki… a naplógépet…igen... Később aztán nagyszerűen belejöttem, folyékonyan mondtam tollba a napi eseményeket, vagy automatikus hangfelismerő üzemmódban önállóan jegyzetelt minden szót a gép. Aminek köszönhetően most minden lényeges információ birtokában írhatom ezt a történetet, nem csupán a csalóka emlékezetre hagyatkozva.

 

    Nevem Bartolomeo, ID számom: BO három-nulla-nulla- négy –nulla-harminchét, ügyfélkódom: LO 65437. Az Euro- Atlanti Likviditási Tömb Eurokontinentális szektorának Lombard zónájában éltem a jó törlesztők, a jó fogyasztók, a jó dolgozók, egyszóval a jó ügyfelek egyszerű életét. Anyagi gondjaim természetesen nekem sem voltak, jó kondíciójú születési hitelem biztosította számomra – sok millió társammal együtt – a tisztes megélhetést. Napjaim felét – egy régi megfogalmazás szerint – felesleges tárgyak előállításával töltöttem, melyeket napjaim másik felében lelkesen megvásároltam. Persze ennek akkor nem voltam tudatában, mint ahogy senki sem.

Egy álmom volt, aminek a teljesülésére nem sok reményem lehetett, a marsutazás! Negyedik kategóriás hitelképességi besorolásom messze nem tette lehetővé ezen álomnak a megvalósulását. Egy reményem maradt: a Mars lottó. A Világbank minden héten kisorsolt egy ingyenes marsutazást, mely három hetes tartózkodásra jogosított a gigantikus Olympos Mons közelében épült turista központban. Minden zsebpénzemet (így neveztük a szabadon felhasználható, nem ellenőrzött fogyasztásra engedélyezett keretünket) Mars lottóra költöttem. Kedden volt a húzás, és én a hosszú évek keserű kudarcai után egyre fogyatkozó reménnyel navigáltam minden kedden a Mars lottó hullámra.

Ám egyszer csak beütött a szerencse! Szokás szerint megjelent lakájos kis szobámban az unalomig ismert virtuális hostess – akit megkülönböztető kedvessége ellenére már-már gyűlölni kezdtem – és szenvedélyes, csábító mosolyával nem a szokásos elutasító szövegét kezdte el suttogni, hogy „Sajnálom kedves Bartolomeo, vigasztalhatatlan vagyok, de ezen a héten nem nyert, ám ne adja fel, próbálkozzon újra!” Hanem boldog mosollyal libegve körbe, ujjongó hangon közölte: „Gratulálok, kedves Bartolomeo, ön nyert!”

Így kezdődött az utazásom, amely végletekig felbolygatta és végérvényesen megváltoztatta addigi életemet.

 

      A lottó nyertesek persze nem az átkelő űrhajó első osztályán utaztak, hanem a fedélköz szűk kabinjaiban, melyet több, jó esetben csak egy útitárssal kellett megosztaniuk. De ez engem egyáltalán nem érdekelt, semmi sem szeghette kedvemet: boldogan rendezkedtem be a kis kajütben. Ekkor lépett be az útitársam. Különös figura volt. Az átlagosnál erősebb testalkatú, negyvenes évei elején járó, markáns vonású, kemény, ám őszinte tekintetű férfi enyhén őszülő haja két hosszú varkocsba fonva a hátát verdeste. Ilyet én még soha nem láttam, mifelénk, aki nem járt legalább hetente fodrászhoz, azt finoman figyelmeztették. Ha néha megfeledkeztem róla, akkor atyai főnököm, az üzemi bankár tréfásan jegyezte meg: mi maga fiam? Robinson?

Belépéskor rögtön bemutatkozott. – Harmadik Béla vagyok.

– Bartolomeo, az én nevem Bartolomeo. Válaszoltam zavartan a fura név hallatán.

– Bartolomeo? Kérdezett vissza nyersen. – Hát ez meg miféle név?

– Tudja uram, nálunk a Lombard szektorban mindenki olasz nevet kap, mert… Hagytam félbe a kényelmetlen magyarázkodást, feldühödve az idegen udvariatlanságán. De őt ez nem zavarta, tempósan elrakódta a holmiját, majd hanyagul végigfeküdt a kényelmes ágyon. Én egy darabig még duzzogtam, de aztán erőt vett rajtam velem született kíváncsiságom, kommunikációs igényem, és beszélgetést kezdeményeztem.

– Ne tartson udvariatlannak, de ön is lottón nyerte az utazást?

– Nem. Dehogy. Én saját költségen utazom.

– Akkor maga nagykutya lehet, valami menő yuppi – ámultam el – hiszen még egy másodosztályú utazáshoz is őrületes kredit besorolás kell! 

– Nekem nincs hitelem. – Jelentette ki egyszerűen.

Hitetlenkedve bámultam rá, azt hittem, ugrat.

– Ez lehetetlen, ez olyan, mintha azt akarná velem elhitetni, hogy nincs szüksége levegőre! Erre útitársam felült az ágyán, lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat. – Nálunk senkinek nincs hitele.

– Nálunk? – kérdeztem vissza elképedve – hát honnan jött maga uram?! Tömör válasza ostorcsapásként ért, két lépést hátráltam ijedtemben.

– A Magor Szövetségből.

Látva őszinte ijedségemet, mosolyogva tette hozzá: nyugodjon meg fiatalember, mi sem eszünk ott embert.

Kavarogtak fejemben a zaklatott gondolatok. A Magor Szövetségről nem sokat tudtunk, de mindenki előtt a deviancia szinonimája volt. Bár még ismerőseim közül senki sem találkozott magorral – kis túlzással élve – velük ijesztgették a gyerekeket. Tudomásunk szerint a barbár Magor Szövetség valahol a keleti pusztaságok mélyén tengődött, elutasítva az alapvető civilizációs normákat, kirekesztve magukat a művelt világ minden áldásából. Most ez számomra be is bizonyosodott: hitel nélkül élni! Csak úgy beleszületni a nagyvilágba, kreditbesorolás nélkül! Ez a primitivizmus netovábbja.

Kétségbeeséssel töltöttek el a kilátásaim, hogy az egész utat egy magorral összezárva kell eltöltenem! Még akkor is, ha – a hullám technológiának köszönhetően – ma már a marsutazás nem hosszú hónapokba, hanem csupán néhány hétbe telik. De aztán megpróbáltam a dolog jó oldalát is nézni: ha visszatérésem után elmesélem az adóstársaimnak, hogy egy magor volt a szobatársam, hát az nagy szenzáció lesz. Talán én leszek az egész Lombard szektor első negyedik kategóriása, aki élő magort látott.

Később aztán egészen jól kijöttem Harmadik Bélával, aki meglehetősen jó útitársnak bizonyult: nagy csodálkozásomra rendszerető, akkurátus ember volt. Engemet úgy-ahogy a bizalmába fogadott a másokkal szemben amúgy meglehetősen zárkózott idegen, bár eleinte gondosan kerültem a szövetséggel kapcsolatos kérdéseket. Együtt jártunk az étkezésekre, a kondicionáló tornákra, a kötelezően előírt hiteltájékoztató előadásokra. Bár ez utóbbiakon ő mindvégig csak gúnyosan mosolygott.

Lassan-lassan bizalmat kezdett kelteni bennem higgadt, csendes erőt közvetítő kisugárzása. Habár néhány deviáns megnyilvánulásáról nem tudott leszokni. Egyik alkalommal valami maró, alkoholos itallal kínált, ami rémítő szabályszegésnek minősült, de miután megkóstoltam, már nem is tűnt olyan rémisztőnek. És egyáltalán, az ő társaságában kevésbé éreztem nyomasztónak az egész életet. Most csodálkozik az olvasó, hogy nyomasztó érzésekről beszélek az ideális társadalmi rendszer megvalósulásának a korában, de látszólagosan maradéktalanul harmonikus életünknek voltak azért súlyos megválaszolatlan kérdései: mi van akkor, ha valaki nem tud törleszteni? Mi van, ha valaki nem tudja teljesíteni a kategóriája követelményeit? Mi van, ha valaki többre érzi képesnek magát, mint azt születésekor a hitelbíráló bizottság megállapította? Van BAR lista? Mi lesz azokkal, akik egy ilyen listára felkerülnek? Ezeket a kérdéseket az emberek többnyire kínosan kerülték. Ha mégis felmerült ilyesmi, a választ mindig ugyanazzal ütötték el: a Világbank majd gondoskodik.

Miután a sors különös játékából lehetőségem volt jobban megismerni egy magort, érdekelni kezdett a Szövetség is. Merészen vágtam bele egyik este egy kupica bátorító alkohol után.

– Ha önöknél nincs hitel, akkor miből élnek ott a Szövetségben? Miből veszik meg a szükséges eszközöket, élelmiszert és a többit?

– Természetesen pénzből.

– Kitől kapnak pénzt, ha nincs hitelük?

– A Világbanktól.

– Na, ezt már nem hiszem el. Csak úgy ingyen, kamat nélkül? Úgy nem ad a bank!

– Nem ingyen, adunk érte valamit.

– Mijük lehet maguknak, ami többet ér, mint a kamat?

– Kristálypala.

Ezen aztán alaposan meglepődtem. A kristálypala felfedezése tette lehetővé a hullámtechnológia használatát, ami elavulttá tette az elektromosságot, a maghasadást, a lézert, a robbanómotort, a fosszilis-és kémiai üzemanyagokat, és egyáltalán minden ósdi, ókori, kezdetleges technikai megoldást. Még soha sem hallottam róla, hogy a Magor Szövetségnek lenne kristálypalája.

– Van önöknek kristálypalája?!

– Nem csak hogy van, hanem a Szövetség területén található a Föld legnagyobb kristálypala lelőhelye.

– Ez lehetetlen! Erről még suttogó pletyka szinten sem lehet hallani.

– A Világbank gondosan titkolja ezt az információt, óriási presztízsveszteség ez nekik. Képzelje el fiatalember, a modern technikai civilizáció kulcsa egy mindenki által megvetett, atavisztikusnak kikiáltott kis csoport kezében van. A Világbank legszívesebben eltaposna minket, de nem teheti. Fogcsikorgatva kénytelen betartani az élni és élni hagyni elvét: mi nem avatkozunk a világ ügyeibe, ők sem a miénkbe.

Hittem is meg nem is. Egyrészről nem nagyotmondó, hőzöngő alaknak ismertem meg Bélát, másrészről hihetetlennek tartottam a Világbank ilyen kisstílű titkolózását. De felfoghatatlan volt számomra a Magor Szövetség viselkedése is, akik ahelyett, hogy elfogadnák a Világbank jóságos, korrekt és igazságos fennhatóságát, és az emberiség rendelkezésére bocsátanák a kristálypalát, élik a maguk primitív, kirekesztett életét.

      Már régóta éreztem, hogy valami nincs rendben. Harmadik Béla nem csak egyszerű turista lehet, ám kicsit tartottam az igazság megismerésétől, tartottam útitársam reakciójától is. Végül győzött a természetes kíváncsiságom, és merészen rákérdeztem. Meglepetésemre készségesen és – hozzá mérten – bőbeszédűen válaszolt.

– Nem, barátom, valóban nem vagyok turista. A Szövetség újságírójaként utazom, és a marsi bányák ügyében nyomozok.

– Miféle bányák? Tudtommal a Marson nincsenek semmiféle bányák. Illetve valamikor voltak, de megnyitásuk után hamarosan be is zárták azokat. A First Union világszakszervezet betiltotta a munkaerő toborzást a Marsra. Nem adnak ki munkavállalási engedélyt, különben én már rég éltem volna a lehetőséggel.

– Ezt én is tudom, de akkor is működnek bányák a Marson.

– Na és mit bányásznak ott?

– Kristálypalát.

– Áhá! – kiáltottam fel diadalmasan – szóval a konkurenciától félnek!

– Is-is. – Válaszolt higgadtan a magor. – De van ott nagyobb probléma is.

Kérdőn néztem rá.

– A marsi kristálypala hullámai súlyosan fertőzöttek. Egy eddig még ismeretlen sugárzást bocsátanak ki, ami mindenkit elpusztít, aki közelebbi kapcsolatba kerül vele. Nincs ellene védekezés, minden ismert árnyékoló öltözet hatástalan.

– Szóval ezért zárták be a bányákat, ezért tiltotta be a szakszervezet a toborzást.

– Igen, a munkavállalást betiltották, de a bányákat nem zárták be.

– Ezt nem értem.

– Na, figyeljen fiatal barátom, a szabad munkavállalás ugyan tilos a Marson, de hitelt törleszteni lehet. Hallott ön az adósrabszolgaságról?

Csak intettem, hogy nem. Kíváncsian vártam a folytatást.

– Néhány ezer évvel ezelőtt, ha valaki nem tudta törleszteni az adósságát, akkor a hitelező szolgálatában minden munkát el kellett végeznie, míg le nem dolgozta minden tartozását. Ez folyik ma a marsi bányákban is. A Világbank BAR listásai, a hitelüket elvesztők, a születésükkor diszkrimináltak, akik felnőtt korukra hatalmas tartozást halmoznak fel, mind, mind a marsi kristálypala bányákban dolgoznak.

– Nem! Nem! Nem! – kiáltottam fel megdöbbenve – ennek így nincs semmi értelme! Mi szüksége lenne a Világbanknak az óriási áldozatok árán kitermelt használhatatlan, fertőzött kristálypalára?

– A Világbank kétségbeesetten keresi a káros hullámok kiszűrésének a lehetőségét, a fertőzés közömbösítésének a módszereit, amihez nagy mennyiségű nyersanyagra van szükség, és – tartott egy kis hatásszünetet a magor – rengeteg emberéletet igényel.

Őszintén felháborodtam Harmadik Béla előadásán.

– Ez a leggyalázatosabb rágalom, amit valaha is hallottam! A Világbank, aki születésem óta bábáskodott fölöttem, aki taníttatott, aki jólétet teremtett a számomra, aki boldog életet biztosít minden ügyfélnek, aki jó és igazságos, az nem követhet el ilyen aljasságot!

– Én nem akarom meggyőzni önt – reagált higgadtam a kitörésemre – higgye azt, amit jónak lát. Ne adja Isten, hogy megtapasztalja az én igazságomat.

Ez utóbbi rejtélyes mondata elszállt akkor a fülem mellett, később aztán többször keservesen visszaidéztem. Most azonban még elvakultan bíztam a Világbankban.

– Megérdemelné, hogy ezt az egészet azonnal jelentsem egy ügygondnoknak, aki majd megindítja ön ellen a jogos eljárást. – Jelentettem ki meggondolatlanul, mert az ügygondnoknak való jelentés a legsúlyosabb ügyfélköri eljárás volt, mely békés társadalmunkban ultima rációnak számított.

De a magor továbbra is megőrizte rendíthetetlen nyugalmát. – Én diplomáciai mentességet élvezek, felettem nincs hatalma az ügygondnokságnak. – Vonta meg a vállát, és magára húzva a takarót befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Az eset után megváltozott a köztünk fennálló bizalmas viszony: a minimálisra, csak a legszükségesebbekre szorítottam le a vele való kommunikációt, lehetőleg nem mutatkoztam vele együtt a közös programokon sem. Nem csupán a félelem miatt, hogy összefüggésbe hozhatnak a Világbank egy nyílt ellenségével, hanem mert őszintén elítéltem a magatartását.

Már csak néhány nap volt hátra az utazásból, türelmetlenül vártam a Harmadik Béla társaságától való megszabadulást. Reméltem, hogy nem hoz többé össze a sors sem vele, sem pedig más magorral.

    Feledhetetlenül szép napokat töltöttem a lenyűgöző, a naprendszer legmagasabb hegycsúcsának, az Olympos Monsnak a tövében álló szállodakomplexumban, melyet egy olyan teljesen átlátszó hullámbúra fedett, ami a korlátlan szabadság érzetét keltette. Úgy éreztem, ha kedvem tartaná, akár neki is iramodhatnék a végtelenbe vesző hegycsúcsnak.

Igyekeztem minden lehetőséget kihasználni, amit csak a nyereményem kínált: részt vettem az összes fakultatív programon, ami benne volt az árban. (a fizetős projektektől óvakodtam, nem akartam fölöslegesen növelni a hitelállományomat) Hosszú, csoportos gyalogtúrákat tettem, de kipróbáltam a libegőt is, mely az Olympos derekáig vitte fel a kirándulókat, ahonnan a hatalmas szállodaépületek, a gigantikus űrkikötő liliputi játékszereknek tűntek. Egyszer sem futottam össze Harmadik Bélával. Nem is hiányzott! Az ördög vigye el! Tényleg nem turista volt.   

Ám egyszer minden jónak vége szakad, elérkezett a visszautazás napja. Már korán reggel kisétáltam az űrkikötőbe. Nem a kényelmes, gyors hullám suhogóval mentem, ezzel is húzva az időt, hogy minél többet tölthessek a gyönyörű környezetben. Nehéz szívvel adtam át a beszálló kártyámat a csupa mosoly android hölgynek. Az ugyanolyan mosollyal rögtön vissza is adta. – Sajnálom, uram, az ön jegye visszautazásra nem érvényes. – Azzal már a következő utashoz akart fordulni.

– Várjon! Várjon! – kiáltottam rá megdöbbenve – ez valami félreértés lehet. Nézze csak meg jobban!

Az változatlan mosollyal ujjra átvette a hullámkártyámat, kicsit hosszabban ellenőriztette az adatokat, de megint visszaadta. – Sajnálom, uram, az ön jegye visszautazásra nem érvényes.

– Hol reklamálhatok? Mennyibe kerül a visszaút? Hol vehetek jegyet? – Kérdeztem izgatottan.

– Fáradjon uram a szállodai kirendeltséghez. – Azzal végképp ott hagyott.

Rohantam vissza az utazási iroda szállodai kirendeltségéhez. Ott nagy megkönnyebbülésemre nem android, nem is virtuális hullám ügyintéző, hanem élő ember fogadott, egy szimpatikus középkorú hölgy. Lihegve mutattam a kártyámat. – Asszonyom, a kikötőben érvénytelennek minősítették a jegyemet. Ez teljesen lehetetlen! –

– Nézze csak meg jobban, uram! – Azzal az orrom alá dugta a kártyát, aminek az alján apró betűkkel valóban a következő állt: invalid sateoku consenesco ungültig

― Esküszöm, ez nem volt rajta! – kiáltottam – Nem vagyok ostoba! Csak megnézem a menetjegyemet elutazás előtt!

– Ne beszéljen badarságokat fiatalember! A hullámon rögzített adatokat nem lehet megváltoztatni. A hamisítás teljesen kizárt.

– És mennyibe kerül a visszaút? – nyögtem megsemmisülve.

– Na nézzük csak, nézzük csak… nyolc, azaz nyolcezer tétel.

Éreztem, hogy elfehéredek, kimegy az erő a lábamból. Alig tudtam kitámolyogni az irodából. Ekkora hitelkeretük talán még az üzemi bankároknak sincs. Mitévő legyek?

Napokig csak tanácstalanul bolyongtam a szállodában. Végül hozzám lépett a szigorú főportás.

– Uram, ön már négy nappal túllépte az engedélyezett tartózkodási idejét. Kérem, a mai nappal hagyja el a szállodát!

– De hát hová menjek?! – fakadtam ki kétségbeesetten – pusztuljak el a homokdűnék között?

– Sajnálom, uram, de az ön hitelkerete a mai napon lejár. Egy nappal sem maradhat tovább.

– Mi járt le? – motyogtam – hogyhogy lejárt? Hiszen volt még néhány ezer tétel kreditem.

– A szállodai tartózkodás napi egy, azaz egyezer tételbe kerül. Önnek egyetlen tétele sem maradt.

Már felháborodni sem volt erőm. Csak lerogytam a legközelebbi fotelbe. Napi ezer tétel! Egy év alatt nem költök annyit!

Már-már a végső kétségbeesés kerített a hatalmába, amikor megállt előttem egy elegáns fiatalember. Divatos hullámszemüvege mögül derűsen mosolygott rám tengerkék szemeivel. – Úgy látom bajba került, nemde, Bartolomeo? Na de én azért vagyok itt, hogy segítsek. – Miért, ön kicsoda? – Kapaszkodtam reménykedve az utolsó szalmaszálba.

– A Világbank ügynöke vagyok.

– Tudtam! Tudtam! Tudtam! – ugrottam fel hogy megöleljem a fiatalembert – Tudtam, hogy a Világbank nem fog cserbenhagyni!

– No, no, csak nyugalom. – Nyomott vissza a fotelbe az elegáns úr. – Most mondja el bátran a problémáját!

– Hát… velem egy óriási félreértés történt…– Kezdtem bele a mondókámba, de az ügynök szigorú pillantással már félbe is szakított.

– Nincs szó félreértésről. Nem győzünk könyörögni az ügyfeleknek, hogy gondosan tanulmányozzanak át minden szerződést, minden apró betűs lábjegyzetet, mielőtt bármit is elfogadnának. Ha nem értenek valamit, kérdezzenek bátran.

– Hogy böngésszek át egy kétszáz oldalas utazási szerződést, plusz ötven oldal apró betűst? – méltatlankodtam – A hullámkártyámat viszont gondosan áttanulmányoztam, és azon nem volt semmiféle érvénytelenítési záradék.

– Remélem, ezzel nem a Világbankot akarja hamisítással vádolni? – Villantotta rám fenyegetően tengerkék pillantását az ügynök. Ne akarjon kibújni a felelősség alól!

– Nem, nem, isten ments! A világért sem szeretném megvádolni a jótevőmet. – Kaptam gyorsan észbe.

– Na, rendben – enyhült meg az ügynök – Lássuk mi az ajánlatom.

– Új hitelkeretet kapok? Átütemezést? – Kaptam a szón gyorsan.

– Nem. Hitelkeret bővítés, átütemezés teljességgel lehetetlen. Ez civilizációnk alapja.

– Hát akkor?

– Előtörlesztést tudunk felajánlani. Ledolgozhatja leendő tartozását a marsi bányákban.

Azt hittem, megáll a szívem. Egy-két pillanatra biztosan meg is állt. Csak tátogtam, mint szárazon a hal. Ekkor fülembe csengtek Harmadik Béla intő szavai: „Ne adja Isten, hogy megtapasztalja az én igazságomat.”

– A bányákban? – hörögtem elhalóan – ekkora tartozást húsz év alatt sem tudnék ledolgozni!

– Nem húsz, hanem huszonöt év. Az ellátásért is fizetni kell közben. Ingyen semmi sincs. – Tette hozzá hamis részvéttel teli hangon az ügynök.

– Vagy van más lehetősége? Valaki tőkegaranciát tudna vállalni?

– Nem, ahhoz még a főnököm hitelállománya is kevés lenne. – Nyögtem kétségbeesve. Ekkor komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy inkább választom a dűnéket, a gyors halált, mint a bányában a lassú pusztulást. De aztán győzött az életösztön, és megadóan követtem az ügynököt a szálloda egy hátsó traktusába. Itt, mint egy alvajáró szálltam be vele egy felvonóba, ami egyenesen levitt a munkások szállására. A hatalmas, félhomályos terem egyik fele emeletes ágyakkal volt megrakva, a másik felében pedig masszív asztalokkal és padokkal berendezett étkezde működött. Kábán lerogytam az egyik padra. Éppen ebédidő volt, valaki egy undorító kásával teli tányért rakott elém. Fásultan toltam el magam elől.

– Egye meg! Egye meg! Teli van vitaminokkal és tápanyaggal. Enélkül nem sokáig húzza. – Károgta rekedten asztaltársam, egy halál sápadt, csont sovány ember. Alig hallottam, elszörnyedve néztem körül. Itt kell hát letöltenem hátralévő életemet.

Minden holmim a szállodában maradt, bizonyára lefoglalták tartozás fejében. Még jó hogy vadonatúj kaligrafonomat mindig a zoknimban tartottam, így maradt valami emlékeztető hajdani életemből.

Magamba roskadva keseregtem sorsomon, amikor egy súlyos kéz nehezedett a vállamra. Tétován néztem fel, és magam fölött Harmadik Béla nyugodt, széles arcát láttam meg.

– Hát maga is ide jutott?! – Ugrottam fel elszörnyedve.

– Nyugalom, barátom, nyugalom. Üljön csak vissza. Lassan véget ér a küldetése, és véget érnek a megpróbáltatásai is.

Csak néztem bambán.

Miután lassan összeszedtem magamat, hajdani útitársam egy diszpécserszerű helyiségbe kísért, ahol a Világbank elegáns ügynöke ült az íróasztal mögött.

– Leteszem a tőkegaranciát! – Jelentette ki keményen Harmadik Béla.

Az ügynök tengerkék szemei haragos tajtékot vetettek. – Úgy! És ki a tőketulajdonos?

– A Magor Szövetség!

– Tehát a magoroknak erre is van pénze. – Jegyezte meg gúnyosan. – Átlátok én magukon, de ne higgye, hogy egy nyomorult BAR listás vallomása ér valamit.

– Tudom.

Azzal kivonszolt az üvegkalitkából, és a felvonóhoz vitt. Ekkor elsötétült előttem a világ, végképp összeomlottam az átélt izgalmaktól.

     Mikor kinyitottam a szememet, az átkelő űrhajó másod osztályú, szűk kabinjában találtam magamat. Nem cseréltem volna el a kapitányéval sem.

Harmadik Béla aggódva hajolt fölém és egy jó nagy korty méregerős pálinkát erőltetett le a torkomon. Rögtön magamhoz tértem.

– Nem értek semmit az egészből – ültem fel még kissé kábán az ágyamon – miféle küldetésről beszélt nekem ott a bányában?

– A Magor Szövetség már régóta tudott a Marson folyó adósrabszolgaságról, de bizonyítékot mindeddig nem sikerült szereznünk. Igaza volt annak a piperkőcnek, egy csődbe jutott adós vallomása semmit sem ér a bíróságokon.

– De én is csak egy csődbe jutott adós vagyok!

– Nem egészen. – Azzal kihúzta a zoknimból a még mindig működő kaligrafonomat. – Ezen minden rajta van!

Most kezdtem ráeszmélni a valóságra: engemet választott ki a szövetség, hogy segítségemmel leleplezzék a Világbank aljas üzelmeit.

– Miért pont rám esett a választásuk?

– Először is egy igazi Világbanki ügyfél kellett az egész ügytörténetével. Másodszor egy magányos, középkategóriás fiatalember, akit senki sem keres, akire könnyűszerrel lecsap a bánya. Harmadszor naplóírónak kellett lennie. Végül olyat kellett keresnem, aki töretlenül bízik a Világbankban, akit – bocsásson meg – könnyen csőbe húznak.

– Méltányolom az őszinteségét. – Jegyeztem meg kissé szarkasztikusan. – De nagyon örülök, hogy felnyitotta a szememet, és megismerhettem a rendszer igazi arcát. Egy dolgot viszont még mindig nem értek: hogyan került rá a hullámkártyámra az érvénytelenítési záradék? A hullámon rögzített adatokat nem lehet megváltoztatni!

– Valóban nem, de késleltetett adatmegjelenítést tudnak bele programozni. Ami utólag végképp bizonyíthatatlan, főleg ha az apró betűs lábjegyzetekben is el van rejtve a záradék.

– Ezt akkor már a lottóirodában is tudták! – kiáltottam fel ráébredve a szörnyű igazságra – Erről szól az egész Mars lottó!

      Visszatérésünk után a Szövetség nyomására vizsgálatot rendeltek el, végképp bezárták a marsi bányákat, betiltották a szennyezett kristálypalával való kísérleteket.

A kiszabadult adósrabszolgák némelyike kártérítési igénnyel lépett fel a Világbankkal szemben, de a bíróságok rendre elutasították a kereseteket: az apró betűs részeket is el kellett volna olvasni.

     Ma a Magor Szövetségben élem a magorok egyszerű életét, néha még hiányzik a hitel (valahogy egy kicsit meztelennek érzem magamat nélküle) de egyre jobban kezdem élvezni a kápé fizetés furcsa szokását.

     Utazásomról számtalan legenda, szóbeszéd, pletyka kezdett terjedni; ki-ki ízlése szerint tett hozzá vagy vett el a történetből. Ezért is írtam meg utazásom igaz történetét.

Engemet itt nagy tiszteletben tartanak, bár tudják, én inkább csak áldozat voltam ebben az ügyben. Furcsa emberek ezek a magorok: az áldozatot ugyanúgy megbecsülik, mint a diadalmaskodót.

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.