Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Macska

2009.11.27

 

      Krysztof Melniczky valójában szerencsés embernek mondhatta magát. Hivatása, munkája egyben hobbija, szenvedélye is volt; a Varsói Nemzeti Múzeum ókorkutató részlegének legtekintélyesebb tudományos főmunkatársaként tevékenykedett, de munkaideje lejártával újult erővel vetette bele magát otthoni munkájába, ami nem volt más, mint munkahelyi tevékenységének a folytatása. Egész életét ez töltötte ki. Így aztán nem csoda, hogy még így negyven fölött is menthetetlen agglegény életet élt. Nem mintha egy zárkózott nőgyűlölő lett volna, ő is találkozgatott annak idején jó partira vadászó ifjú hölgyekkel, akik valósággal ragadtak a jóvágású, nagy karrier előtt álló tudósra. Vitte is őket eleget moziba, diszkóba, elegáns éttermekbe, de lassan egyre inkább tudatosult benne, hogy egyszerűen sajnálja ilyesmire az időt. Állandóan valamilyen megoldásra váró tudományos kérdésen törte a fejét, ezért aztán nem is igen tudott figyelni partnere fecsegésére, az egyébként izgalmas filmek cselekményére, az ostoba tánclépésekre, aminek eredményeként sorra elmaradtak mellőle a csalódott udvarlók.

Melniczky professzornak most is egy izgalmas kérdés járt a fejében, alig várta, hogy hazaérjen: táskájában ott lapult legújabb szerzeménye, egy üveglapok közé szorított, elmosódott hieroglifákkal tarkított ókori papirusztöredék, melyet a varsói óváros egyik ódon régiségboltjában látott meg. Eredetiségéhez nem fért kétség; ő már a szagáról megismeri az ilyesmit.

A tudós agglegényi magányát – mely egyáltalán nem nyomasztotta – Frisco nevű nagy vörös kandúrmacskájával osztotta meg. Amint belépett az előszobába, Frisco szokásosan panaszos, szemrehányó nyávogással fogadta. Melniczky gyorsan kirakott neki egy tányérkával a macska  kedvenc nyúlpástétomos konzervjéből, majd türelmetlenül kicsomagolta új kincsét, a töredezett papiruszdarabkát, és a nagyítóállványa alá  helyezte. Ám alig ült le a munkaasztalához, hogy alaposabban is szemügyre vegye, Frisco követelőző vernyákolása zavarta meg. — Mi nem tetszik Fri? Morogta bosszúsan, de azért kelletlenül felállt a nagyító mellől, és egy kis langyos tejet öntött a macskának. — Látom, a pástétomból alig ettél,de addig nem kapsz mást, amíg ezt meg nem eszed! Frisco kelletlenül belelefetyelt a tejbe, majd nemtetszése jeléül megrázogatta jobb első mancsát, és sértődötten hátat fordított. A professzor most nem törődött Frisco hangulatváltozásaival, futott vissza a hieroglifák megfejtéséhez. Ám Frisco rövidesen követte - és taktikát váltva – erőszakosan hozzádörgölőzött a lábához, kikényszerítve a gazda szórakozott simogatását. — Jól van, jól van, mindjárt adok valami igazán finomat. Dünnyögte Melniczky le sem véve szemét a nagyítóról, de az elkényeztetett kandúrt nem lehetett ilyen üres ígéretekkel lekenyerezni. Újra rázendített a panaszos nyávogásra. A gazda kénytelen-kelletlen megint kiment a konyhába, elővett egy lazacos macskacsemegét, és letette a félig-meddig kiürült tányérkák mellé. — Remélem, most már békén hagysz egy darabig te zsarnok — enyhült meg a professzor, amint Frisco nagy kedvvel állt neki a finom lazacos falatoknak. Azzal visszaült a nagyítóállványhoz, és elmerült a látszólag kusza ábrák tanulmányozásában. Nem sokáig tartott a nyugalma, Frisco nagy huppanással felugrott a munkaasztalra, és kéjesen elnyúlt a féltve őrzött – szerencsére üveglappal védett – papiruszon. — Na most aztán már elég legyen Fri! Csattant fel dühösen Melniczky. Azzal tettetett haraggal, de gyengéden ledobta a padlóra. A macska nem próbálkozott újra, hangos nyávogással leült a teraszajtó elé, hol az ajtóra, hol pedig a munkájában elmerült tudósra szegezve a tekintetét.

A professzor egy darabig igyekezett nem tudomásul venni a hangos követelődzést, de nem bírta sokáig, kelletlenül félbeszakítva a munkáját kiengedte Friscót a teraszra. — Most már igazán nyugton hagyhatnál egy kis ideig! Ült vissza ismét izgalmas munkájához, ami most sem tartott sokáig: Frisco akkora lendülettel kezdte kaparni az üvegajtót, hogy tán be is töri, ha Melniczky gyorsan be nem engedi.

Krysztof Melniczky ekkor megadta magát. Hagyta a hieroglifák vizsgálatát, leült kényelmes foteljébe és elszundított, miközben Frisco hangos dorombolással elhelyezkedett az ölében.

 

     Hosszú évszázadok teltek el a tér-idő alagutak felfedezése óta, amíg képesek lettek megnyitni és használni is ezeket. Újabb századokba telt, míg sikerült egy-egy kaput stabilizálni, majd először csupán nanomeretű, majd egyre nagyobb tárgyakat transzportálni a világegyetem távoli pontjaira, és vissza is hozni azokat. Ehhez egészen új energiaforrások felfedezése és koncentrálási technológia kifejlesztése volt szükséges, ugyanis egy-egy kapu megnyitása, fenntartása óriási  energiát igényelt. Nem szólva a nagyobb, nem csupán mikroszkopikus objektumok átjuttatásáról. További évszázadok alatt sikerült olyan célpontot találni, ami tudományos szempontból megéri a horribilis költségeket.

Most eljött az idő. Egy olyan világra akadtak a galaxisok óceánjában, ahol intelligens létformák jeleit fedezték fel, és közvetlen, személyes vizsgálatra szánták el magukat, bár az ott tartózkodást nagyon rövid ideig lehet biztosítani.   Az egyszemélyes expedíció tagjának a felfedezésben és a kutatásokban már a kezdetektől részt vevő Q2412 munkatársat választották.

A megfelelő álcázó öltözetbe bújtatott Q2412 búcsúzóul mind a tizenkét karját meglengette, mielőtt elmerült volna a tér-idő tengerben. 

 

Q2412 beszámolója  

 

     A tervezett időpontban és térben érkeztem meg a kiszemelt kutatási területre. Álcázó rendszereim kielégítően működtek, a vizsgálati alanyok nem észlelték a jelenlétemet. Csupán mintegy zárójelben meg kell jegyeznem – mert ez nem tudományos megállapítás – hogy bár az előzetes kutatások alapján már felkészültem a találkozásra, mégis sokkoló volt a látvány: ezek a szerencsétlen lények úgy néznek ki, mintha egy borzalmas balesetben elveszítették volna szinte minden végtagjukat, a maradékok pedig torz csonkokként fityegnek aránytalan törzsükön.

A vizsgálati célterületen két, szemmel láthatóan különböző, de vélhetően egymással rokon faj egyede tartózkodott – mint később kiderült – egy különös társulást alkotva. A nagyobb méretű entitás csupán  két végtagját használta helyváltoztató mozgásra, míg maradék másik két végtagja eszközhasználatra specializálódott.  A rövid megfigyelési idő alatt nem bizonyosodott be, hogy e végtagok funkciója felcserélhetőek lettek volna.  A másik, a lényegesen kisebb méretű egyed viszont mind a négy csökevényes végtagját kizárólag járásra használta.  Az agyhullámok elemzése egyértelműen mutatta a kétlábú lény határozottan magasabb agyi aktivitását, fejlettebb intelligenciaszintjét, ami azért meglepő, mert a megfigyelés során viszont a kisebb méretű, alacsonyabb szellemi aktivitást mutató, eszközhasználatra képtelen négylábú faj képviselőjének a dominanciája bizonyosodott be! E különös társulás, e fura szimbiózis elemzése bizonyára sok fejtörést fog még okozni etológusainknak.

Első, hevenyészett és nyers megfogalmazású elméletem szerint a kisebb méretű lény lehetett valamikor a magasabb intelligenciájú, magasabb fejlettségű faj, és a kétlábú, teherbíró, robosztus lényeket csupán kiszolgálói feladatokra tenyésztette ki. Viszont az idők során a fejlettebb faj – mivel egyre több feladatot, végül minden, még a szellemi feladatokat is a szolgafajra hárította – lassan-lassan elkorcsosult, szellemileg eltunyult, és önálló cselekvésre képtelen kényúrként, önző zsarnokként szolgáltatja ki magát ezzel a látszólag intelligens, erőteljes, ám sorsát megadóan tűrő igavonó kétlábú fajjal. Rögtön felmerül a kérdés: miért nem lázad fel, és veszi át az uralmat? Hiszen fizikai és szellemi ereje minden további nélkül alkalmassá teszi erre. Csak találgathatunk. Talán a négylábú távoli ősei annak idején előrelátóan olyan, nem mutálódó  genetikai kódokat helyeztek el a szolgák örökítőanyagában, melyek meggátolnak minden zendülést. Vagy talán a domináns faj rendelkezik egy olyan szellemi befolyásoló spektrummal, mely nem degenerálódott a többi jellemzőkkel együtt, és aminek a segítségével ösztönösen tovább irányíthatják a szolgafajt. E szoros szellemi motiváló elem akár emocionális jellegű is lehet, mert megfigyeléseim  és agyhullám-analizáló adataim szerint a kiszolgáló, igavonó baromfaj vizsgált egyede nagy türelemmel és szinte szeretettel hajtja végre ura parancsait.

 

 

    Melniczky felriadt szendergéséből, az ölében összegömbölyödött, meghitten doromboló macskát simogatva sóhajtva jegyezte meg: tudod Frisco, igaza volt annak a barátomnak, aki egyszer azt mondta, hogy a macska az egyetlen olyan állat a Földön, amelyet az ember valamilyen módon nem tudott kihasználni, hanem ellenkezőleg, az használja ki az embert.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.