Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felfedezők VIII. Istenek alkonya

2009.11.03

 

      Az Exobolygó Kutatási Hivatal – röviden Exohiv – egy konkrét feladattal bízta meg Jonatán kapitány elit különítményét. A tudósok mélységesen megunták már a metalitból származó gazdagságukkal együtt járó tespedést, csordultig teltek az élvezetekkel, unottan lubickoltak természetes édesvízzel telt medencéikben, miközben kevésbé szerencsés embertársaik csak a külön kijelölt aquabárokban jutottak méregdrágán egy-egy pohár természetes édesvízhez, egyébként ihatták a víznek csúfolt szintetikus löttyöt.

Az Exohiv tartott tőle, hogy a dúsgazdag felfedezők nem vállalnak több kockázatos expedíciót, de az összeszokott négyes örömmel kapott az alkalmon: ellenállhatatlan erővel vonzotta őket a végtelen űr, az újabb kalandok, a felfedezés semmihez sem hasonlítható szenvedélye. A közben megnősült Jaszper, aki idejének jelentős részét műveltsége csiszolására használta fel, rezignáltan nyugtatgatta az utazás hírére hisztis rohamot kapott ifjú feleségét: navigare necesse est.[1] Végül az asszony mindenáron velük akart menni, de Jaszper szerint az Exohiv mereven elzárkózik a női hajózó személyzet alkalmazásától, és ők, mint világbiztonsági kormányhivatal, fittyet hánynak mindenféle esélyegyenlőségi törvényre, antidiszkriminációs irányelvre.

      Maga az Exohiv nagyhatalmú elnöke, Konrad Lin Yu Tang fogadta az expedíció tagjait. – Örömmel látom, hogy önök ismét oly nagy lelkesedéssel vetik bele magukat a munkába, mint a hajdani daliás időkben, bár – emelte fel figyelmeztetően jobb keze mutatóujját – ebben az esetben erkölcsi kötelességük a küldetés végrehajtása! Az Éden nevű bolygóról van szó. Ezen a bolygón önök beleavatkoztak a természetes evolúció menetébe (Kaszper szeme bosszúsan megvillant, Jonatán önelégülten somolygott, Jaszper zavartan köhintett, attól tartva, hogy a két vehemens tudós egymásnak ugrik az evolúcióelméleti nézetkülönbségeik okán). Az elnök mindebből semmit sem véve észre, zavartalanul folytatta: önök ezzel, kvázi teremtőként, egy új, mondhatni mesterséges civilizációt indítottak útjára. És – emelte fel a hangját – ez nagyon komoly felelősséggel jár! Önöknek kötelessége ezen intelligens faj sorsának a figyelemmel követése, útjának egyengetése, a fejlődés közbeni elkerülhetetlen hibák kijavítása. Mert tudjuk – váltott filozofikus hangnemre Konrad – a hozzánk hasonló esendő fajok jóból és rosszból vannak összegyúrva, és csak az arányokon múlik, hogy egy agresszív, bűnös, önpusztító civilizáció fejlődik-e ki, vagy az isteni harmónia jellemzi-e a kialakult társadalmat.

– Méz és bors[2] – fitogtatta frissen szerzett műveltségét Jaszper. De a többiek értetlenül néztek rá, beleértve a hajdan népszerű filozófus, Lin Yu Tang nevét viselő elnököt is.

– A küldetésünk célja világos – szögezte le energikusan Jonatán parancsnok – Éden bolygót felkeresni, megfigyelni, szükség esetén beavatkozni, helyes irányba terelni az eseményeket.

– Azaz kiigazítani az evolúció hibáit, vezetni a kezét a Vak Órásmesternek, tehát egy kicsit intelligensen tervezni. Tette hozzá enyhe gúnnyal Kaszper professzor. Jonatán zavartan hallgatott.

– Tehát – folytatta az elnök – bízva az önök tettrekészségében, kitűnő problémamegoldó képességeikben, nem tartom kétségesnek a küldetés sikerét. Főleg, így, hogy egy kitűnő új munkatárssal bővült a legénység. Bólintott udvariasan Marmelád felé, akivel most találkozott először. – Rám számíthat, méltóságos uram! Csapott büszkén aranykulcsára Marmelád, aki könnyű nyári burnuszában, lengő szakállával és a derekára akasztott hatalmas kulccsal Szent Péterre emlékeztette az elnököt.

 

      Az Éden bolygó más idősíkban helyezkedett el, helyi időszámítás szerint ott már évezredek teltek el a Jonatán-expedíció első látogatása óta, és a kutatók védenceinek, Ádámnak és Évának a leszármazottai benépesítették a bolygó lakható területeit.

A felfedezők nagy várakozással tekintettek a részben általuk létrehozott civilizációval való találkozás elé. Most még csak találgattak, hogy mi várja őket ott. – Én egy új Árkádiát képzelek el.– Merengett Jaszper. – Talán a megvalósult Utópia, az eszményi társadalom sarjdt ki a kezünk nyomán.– Lelkesedett Kaszper. Jonatán szinte már tényként kezelve társai reményeit, büszkén tette hozzá: és mindez nekünk köszönhető! Csak Marmelád ingatta ősz fejét. – Sok népet ismerek én a világban…– De nem folytatta, nem akarta társai kedvét szegni.

A porfelhőbe burkolózó leszállóegység nagyot zökkent az egyenetlen talajon. Ahogy a négy tudós kikászálódott, a lassan leülő porfüggöny mögül különös, megdöbbentő látvány tárult eléjük. Egy ormótlan, szedett-vedett anyagokból, fából, vályogból, terméskőből bontott téglából összetákolt magas falakkal körülvett várost láttak maguk előtt. A város előtti síkon ádáz csata folyt; a küzdelem már láthatóan a vége felé közeledett, a térségen több hulla hevert, mint ahányan a végkimerülés határán álló küzdők lehettek. Ám amint a harcoló felek meglátták az ámuló szkafanderes idegeneket, diadalüvöltéssel, újult erővel rontottak ismét egymásnak: Velünk az Isten! Velünk az Isten!

– Nesze nektek Árkádia! Sóhajtott őszinte megdöbbenéssel Marmelád, aki véres középkori származása ellenére nem látott még ilyen mészárlást. – És én még eszményi társadalomra számítottam! Kesergett Kaszper. – Íme! Az elveszett paradicsom.[3] Tárta szét kezeit patetikusan Jaszper. Az indulatos parancsnok szóhoz sem tudott jutni a megdöbbenéstől, csak dadogott: ezek…ezek… Azzal lekapta súlyos szkafander sisakját, hogy azzal teremtsen rendet, de társai lefogták. – Ugyan, kapitány! Csak nem akar ezeknek a szintjére süllyedni?

A csata lassan elült, nem győzött senki, csak a sebesültek jajgatása, nyögése hallatszott mindenfelől. A városból lassan kezdett kióvakodni néhány toprongyos alak, akik aztán késedelem nélkül nekiláttak a hullák kirablásához és a sebesültek agyonveréséhez. De a viharvert városból nem csak hullarablók bújtak elő, hanem a város vezetőiből álló előkelő társaság járult az idegenek elé, lesütött szemmel földre borultak Marmelád előtt (hatalmas kulcsa miatt őt tekintették az égi birodalom urának) és kórusban dicsőítették őket: Óh, hatalmas istenek! Köszönjük, hogy mindenható hatalmatokkal megóvtátok városunkat az ellenség pusztításától! – Mit zagyválnak itt össze-vissza? Mordult rájuk Jonatán. – Hagyja csak kapitány – szólt halkan Marmelád – jól jöhet ez még nekünk. Ezt követően a város vezetőinek alázatos invitálására a düledező főkapun át bevonultak az omlatag városba. Ott már valóságos népgyűlés kerekedett az istenek érkezésének a hírére; a piactéren ócska hordókból rögtönzött emelvényen egymást váltották a szónokok. Amint beléptek, a tömeg jajgatva borult le előttük, miközben a rozoga emelvényen egy rongyos vénember égnek emelt kezekkel jajveszékelt: eljött az utolsó ítélet, most kell bűnhődnünk ősapáink vétkeiért, akik megszegték az istenek parancsait és leszakították a tudás fájának tiltott gyümölcseit! Elátkozott bűnösök vagyunk! Kegyelem! Kegyelem!

– Én pedig tényleg jó magasra szereltem a főkapcsolót…– Védekezett a kimondatlan vád ellen Jaszper – Ki a fene gondolta volna, hogy az az ostoba Ádám képes oda felmászni! – Ne okolja magát, nem a maga hibája. Nyugtatta hajdani tanítványát Kaszper. – Mindannyian felelősek vagyunk a történtekért, de majd valahogy rendbe hozzuk a dolgokat. – Tette hozzá a parancsnok.

Közben a város lakói összeszedtek a harctéren néhány még mozogni képes, elcsigázott hadifoglyot, és diadalmasan taszigálták be őket a piactérre. A tömeg egy emberként hördült fel: nyársba velük, nyársba velük! Áldozzuk fel őket az isteneinknek! Ezt már nem tűrhette Kaszper, felkapaszkodott a toprongyos vénember mellé a düledező pulpitusra és csendre intette a tömeget. A nép lassan elhallgatott, a tekintélyes megjelenésű Kaszper professzor pedig szózatot intézett hozzájuk: Barátaim! Mostantól minden más lesz, bocsássatok meg az ellenetek vétkezőknek, miképpen mi is megbocsátunk nektek. Nincs szükség véráldozatra, nincs szükség háborúra! Az örök béke áldásait hoztuk el nektek!

– Hallgassátok a szavát, hálával boruljatok le! Kiáltott közbe rimánkodva a vénember. Ám erre egy erőteljes, fekete szakállas alak tülekedett fel az ingatag emelvényre, végképp veszélyeztetve annak kétes stabilitását. – Ne hallgassatok a hamis prófétára! – ordította tajtékozva – mi a hadistent imádjuk, a bosszúálló hadurat, aki győzelemre viszi fegyvereinket. Hát miféle istenek ezek?! A csata végére érnek ide, miközben hőseink vérét már beitta a homok! Ezektől félsz te szerencsétlen? – Lökött nagyot a rongyos vénemberen, aki leszédülve a pulpitusról nagy puffanással terült el a porban. A tömegre nagy hatást tett a vehemens szónok, aki már az idegenek kiűzésére tüzelte őket. A hallgatóság lassan, fenyegetően nyomult a tudósok felé. Marmelád terpeszállásban, összehúzott szemmel, jobb kezét lazán szörnyű fegyverén, a súlyos aranykulcson tartva, mint egy hajdani párbajhős fordult szembe a csőcselékkel. Fizikai bántalmazástól nem kellett tartaniuk, személyi pajzsaik kitűnően működtek, ám annál nagyobbak voltak lelki sérüléseik. – Micsoda hálátlan népség! – Fakadt ki Jonatán parancsnok – Én leveszem róluk a kezemet, pusztítsák ki egymást, nem érdemelnek jobbat. – Legyintett elkeseredetten. – Pedig milyen szép beszédet mondtam, de mindhiába. – Sóhajtott Kaszper. – Beszélhet ezeknek Professzor úr! Falra hányt lencse. – Háborgott Jaszper. – Nem lencse, borsó! – Emelte fel mutatóujját tanárosan Kaszper. – Falra hányt borsó, fiam. Így szól helyesen ez a ma már nehezen értelmezhető régi szófordulat. De végül is mindegy…– Legyintett lemondóan. Marmeládra is ráragadt társai apátiája, minden különösebb meggyőződés nélkül, szinte unottan vágott fejbe néhány túl közel merészkedőt, ami aztán lefékezte a tömeget. Így a kis csoport bántódás nélkül kihátrált a főkapun. Az átélt izgalmaktól és lelki tehertől elcsigázott felfedezők fáradtan rogytak le a homokdűnékre, a város lakói ide már nem követték őket.

– Én ezekre olyan kénköves tűzesőt zúdítok…vízözönt, döghalált…– Dühöngött az egyébként végtelenül békés Kaszper. – Sajnos nem lehet. – Ingatta a fejét szomorúan a kapitány. – Hogy számolunk el a Hivatallal? – Nemrég mindenható istenekként fogadtak, most meg ebrúdon vetnek ki a koszos városukból. – Kesergett Marmelád, akinek szíve mélyén tetszett az isten szerep. Társai nem nagyon értették, még a tudós nyelvész Kaszper sem tudta értelmezni az ebrúdon való kivetés fogalmát. De érezték, hogy ez valami nagyon megalázó dolog. – Hát igen! – Emelkedett fel nem minden pátosz nélkül Jaszper.– Ez az Istenek alkonya[4]

Jonatán kapitány rövid gondolkodás után határozottan ugrott fel a porból. – Nos, rendben! Ha nem lehetünk istenek, akkor legyünk emberek. Ha nem kell nekik szép szóval a béke, akkor megkapják erőszakkal.

– Így van! Ha békét akarsz, készülj a háborúra!– Csillogtatta meg klasszikus műveltségét Jaszper.

Jonatán folytatta, már ismét a régi, energikus, töretlen akaratú vezető volt. – Gyerünk barátaim! Kapjuk el azt a lázító gazembert!

Rövid stratégiai megbeszélés után az elszánt csoport berontott a városba. A rozoga városkaput Marmelád egyetlen iszonyú csapással bezúzta, hatalmas kulcsát buzogányként forgatva utat tört a meglepődött tömegben. Jonatán súlyos sisakjával segített be, nem kevésbé pusztító csapásokat osztogatva. A szónoki emelvényen még mindig az előző próféta tajtékzott, szörnyű átkokat szórva az elüldözött istenekre. A tudósok váratlan támadása elsöprő sikert hozott: rövidesen az emelvény előtt álltak. Jaszper ekkor rádobta a már előkészített vadbefogó hálóját a szónokra, és egy gyakorlott mozdulattal lerántotta a földre. Ám az még ott is ordítva bíztatta a tömeget, míg Marmelád szájon nem legyintette buzogányával, hogy több fogát is kiköpte. Ekkor végre elhallgatott.

Most Kaszper emelkedett ismét szólásra, érces baritonja betöltötte a teret, a megrettent tömeg némán hallgatta. – Bejelentem, hogy az emberiség nevében átveszem a hatalmat! Programom a következő: örök békét és megnemtámadási szerződést kötünk az ellenfeleinkkel, gesztusként elsősegély után elengedjük a hadifoglyokat. Általános, kölcsönös leszerelést hajtunk végre, a kardokból kaszát kovácsolunk, a lándzsákból templomkerítést építünk, a hajítógépekből libikókát ácsolunk, az íjakból hárfát készítünk. A békés munka korszaka fog következni. Most pedig a demokrácia alapszabálya szerint felteszem a kérdést: kinek van ezek ellen valami kifogása? Marmelád fenyegetően előre lépett. A megszeppent tömeg egyetértően bólogatott.

Ekkor a felfordulás elől a városházára bezárkózott vezetők is előmerészkedtek, bársony párnán nyújtva át Kaszpernek a város többszörösen is csupán jelképes kulcsát. (ugyanis a város egyetlen kapuján sem volt már zár) Marmelád megvetően méregette az ormótlan, megzöldült réz kulcsot.

 

 

 

 

 

     

 

 

 



[1] Hajózni muszáj

[2] Lin Yu Tang amerikai kínai filozófus a nőkről szóló egyik műve.

[3] Milton műve

[4] Friedrich Nietzsche műve, Wagner operája.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.