Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felfedezők VI. A robotika első törvénye

2009.11.05

 

      A már jól összeszokott kutató expedíció egy távoli naprendszer újabb föld-típusú bolygóját készült felderíteni. A szokásos módon megszondázott és monitorizált bolygóról már sikerült olyan megfelelő mennyiségű információt összegyűjteni, mely biztosította a kapcsolat felvételéhez szükséges ismereteket, beleértve a bolygó fizikai jellemzőit, a lakósság nyelvét, településeik elhelyezkedését, stb. Ezek az előzetes információk egy magasan fejlett civilizációról tudósították a földi kutatókat.

     A négytagú expedíció a bolygónak egy lakatlan, sivatagos területét szemelte ki leszállóhelynek, hogy elkerüljék a hirtelen találkozás okozta esetleges traumát, ami agresszivitást válthatna ki az őslakósságból. Amint az utazók kiléptek a leszállóegységből, vigasztalan kép tárult a szemük elé: ameddig csak a szem ellátott, egészen a görbült horizontig, köves-homokos sivatagot láttak, melyet csak itt-ott tarkított valami igénytelen zuzmó, kiszáradt kóró, zörgő ördögszekér.

- Azt hiszem, egy kicsit túlzásba vittük a biztonsági intézkedéseket. Jegyezte meg Kaszper, miközben Jonatán parancsnok távcsövével pásztázta a hőségtől vibráló látóhatárt. – Mintha ott lenne valami – mutatott nyugat felé, miközben átnyújtotta a távcsövet Jaszpernek – a maga szeme jobb, talán többet ki tud venni, fiatal barátom.

- Az ott valami város lehet! - jelentette ki örömmel Jaszper, amint átvette a távcsövet, és a megadott irányba állította – de van vagy negyven mérföldre.

- Ha ugyan nem fata morgana. Szólt közbe savanyúan Marmelád, a hosszú, fárasztó gyaloglásra gondolva, melyet számára különösen megnehezített a súlyos aranykulcs, amiről most sem volt hajlandó lemondani.

     Mivel az expedíció helyhiány miatt nem rendelkezett külön közlekedési eszközökkel, az elszánt kutatók maximumra állították űrruháik légkondicionáló berendezéseit, és nekivágtak a hosszú útnak.

     Már órák óta gyalogoltak az elcsigázott tudósok a köves, sziklás egyenetlen terepen; egyre nehezebben emelték ólomnehéz űrhajóscsizmákba bújtatott lábaikat. Még Jaszper fiatal, sportos szervezetét is kikezdte az erőltetett menet: egyre gyakrabban állt meg a távoli város fürkészése ürügyén, amit a társai egyáltalán nem nehezményeztek. Örültek, hogy nem nekik kell kezdeményezni a pihenőket.

Csak Marmelád szívós szervezetén nem fogott a fáradság: szikár alakjával rendületlenül menetelt a magával cipelt  pluszsúly ellenére, hol egyik, hol másik társát segítve át a nehezebb akadályokon.

     Végre elérhető közelségbe került a kiszemelt célpont. A kutatók kimerülten rogytak le egy sziklákra, hogy szemügyre vegyék az eléjük táruló különös látványt.

Ilyen fura várost még egyikük sem látott: az egész nem állt másból, mint mértani pontossággal elhelyezett hatalmas, egyforma hasábokból, melyek fémes felszínén egyetlen ablaknyílást sem fedeztek fel. A hasábok közötti térközök négyzetrácsos utcahálózatot képeztek, melyeken emberi alakok sürgölődtek, jöttek, mentek, ki-ki a saját dolga után.

Miután a tudósok beóvakodtak a hasábok közé, igyekeztek kapcsolatot teremteni a lakósokkal, akik leszegett fejjel, sietős léptekkel céltudatosan igyekeztek valahová. Kaszper útját állta egyiküknek. – Hová sietnek annyira, emberek?

Mire a megszólított merev tekintettel, kimért, gépies hangon válaszolt: kérdés értelmezhetetlen, válasz megtagadva. Azzal faképnél hagyta az elképedt professzort. Erre már Jonatán is kezdte elveszteni a türelmét, elállta az egyik sietős léptekkel közeledő útját és ingerülten dörrent rá: álljon már meg jóember, váltsunk néhány szót! – Parancs értelmezhetetlen, parancs megtagadva. Válaszolt az színtelen hangon, majd tovább sietett.

A tudósok zavartan tárgyalták a kudarcba fulladt kapcsolat-felvételi próbálkozásaikat, amikor két különös kinézetű robot állt meg mellettük. Az egyiküknek lilás négyszög alakú, a másiknak pedig zöld háromszög formájú feje volt, mely antropomorf robottestben folytatódott. Emberszámba se véve az elképedt felfedezőket, hanyagul méregetni kezdték őket. – Ezeket a típusokat még én sem ismerem. Jegyezte meg a lilafejű. – Mindenesetre elég sikertelen sorozatnak látszik. Folytatta becsmérlően. – Főleg az a langaléta tűnik nagyon elfuseráltnak. Intett karjával Marmelád felé a zöld háromszög fejű robot.

Marmelád erre ingerülten kapott az oldalán függő aranykulcshoz, hogy megtorolja a sérelmet, de Kaszper szelíden lefogta a karját. -  Várjon, Marmelád! Hátha szót tudunk velük érteni. Azzal ünnepélyes ábrázattal a robotokhoz fordult: Tisztelt uraim! Mi a távoli, Föld nevű bolygó követei vagyunk, és szeretnénk gyümölcsöző kapcsolatot kiépíteni az önök világával. – Ez meg van hibásodva. Jelentette ki erre a kockafejű. – Ez lehet az az új szoftvervírus, amitől embernek képzeli magát a hibás robot - jegyezte meg a zöldfejű - ezekre is ráférne egy nagygenerál. Tette hozzá szakértően. A Tudósok izgatottan elemezték a hallottakat, egymás szavába vágva kommentálták a furcsa eseményeket.

- Ezen a bolygón a robotok vették át az uralmat! Kiáltott fel döbbenten Jonatán.

- Ráadásul azt hiszik, hogy ők találták fel az embereket. Tódított Jaszper.

- Várjanak, várjanak! Nyugtatta társait Kaszper. – Majd én beszélek velük. Azzal ismét a robotokhoz fordult: Uraim, önök tévedésben vannak! Mi vagyunk az emberek és önök a robotok. Erre a két robot nevetésnek is értelmezhető hörgő, bugyborékoló hangot hallatott. De Kaszper rendületlenül folytatta: Gondolják csak meg, mi szükségük lenne önöknek a sokkal kevésbé ellenálló szerves anyagból készült eszközökre, mint amiből mi vagyunk? Nem szólva a mesterséges intelligencia hatalmas távlatairól. Miért hoztak volna létre önöknél lényegesen gyengébb biorobotokat?

A két robot most válaszolt először a professzornak. A lilafejű kezdte: ezt minden robotnak tudnia kell, ugyanis ezek nem tiltott információk. – Már jó régen lehettek frissítésen, ha ennyire sem emlékeznek. Fűzte hozzá a zöldfejű. – Nos, a helyzet a következő – folytatta a kockafejű – tudjuk, hogy bolygónkat egy vékony ózonréteg védi meg az ultraibolya  sugárzástól, mely anélkül tönkretenné a mi érzékeny műszereinket. A magaslégköri ózonképződéshez viszont szükség van metángáz katalizátorra, ami a felszínről könnyűszerrel feljut a sztratoszférába, és biztosítja a folyamatos ózonképződést. Az általunk konstruált szerves robotok anyagcseréje során megfelelő mennyiségű metán szabadul fel. Ráadásul a házimunkát is elvégzik.

Az elámult kutatók alig jutottak szóhoz az előadás hallatán. Először Jonatán parancsnok tért magához, magából kikelve ordította: Minek néznek ezek itt minket!? Szellentő bejárónőnek!? Magyarázza el nekik, professzor, hogy kik vagyunk mi! –  Fordult felháborodva Kaszperhez.

 Mi be tudjuk bizonyítani, hogy nem vagyunk holmi beprogramozott robotok, hanem szuverén, önálló emberi lények vagyunk saját akarattal és kiemelkedő képességekkel, mely képességek tettek minket alkalmassá számtalan felfedező expedíció lebonyolítására. Emelkedett szólásra önérzetesen Kaszper professzor.

A robotok közömbösen hallgatták, ő rendületlenül folytatta: Íme itt van Jonatán parancsnok, csillaghajó kapitány, számtalan küldetés hőse, az antropológiai tudományok doktora, stb.,stb. – Ebben igazán nincs semmi rendkívüli – reagált a tirádákra a kockafejű – egész űrflottánk teljes személyzete ilyen szerves robotokból áll, ugyanis mi nem tesszük ki magunkat a kozmikus sugárzás veszélyeinek. Elég szaporák a biorobotjaink, hogy könnyen pótolni tudjuk a veszteségeket.

Kaszper nyelt egyet, de elszántan folytatta: én magam az exolingvisztika professzoraként mintegy harminc élő- és ugyanennyi holt nyelvet beszélek anyanyelvi szinten. Maradjunk ennyiben, szerénységem akadályoz meg abban, hogy további kvalitásaimat ecseteljem. A kockafejű unottan legyintett szintetikus karjával. – Oktatórobotjaink számtalan nyelvet ismernek. És retorikai képzésbe is részesülnek. Tette még hozzá nem titkolt gúnnyal. Kaszpernek nem is annyira szakmai képességeinek, mint inkább nagy becsben tartott ékesszólásának a lebecsülése esett rosszul. – Most ön mondjon valamit! Fordult lemondóan Marmeládhoz.

- Hát… én az aranycsináláshoz értek. Jegyezte meg bizonytalanul, érezvén, hogy itt ezzel nem fog sikereket elérni. Így is lett. A kockafejű gőgös válaszán már nem is csodálkoztak. – A robot az teszi, amire programozzák. Ha aranycsinálásra, akkor aranyat csinál!

Ekkor az ifjú Jaszper lépett elő dacosan. – Ezt csinálják utánam holmi robotok! Ez művészet!

Jaszper professzornak volt egy különös mutatványa: hatalmasra fel tudta fújni az arcát, miközben nyelve hegyét a fogai közti résben sípként használva úgy préselte ki a levegőt, hogy az így keletkezett hang kísértetiesen hasonlított a skótduda hangjára.

Most is így tett, és – mivel ősi angolpárti klánból származott – hibátlanul elfújta az egész angol himnuszt. A hatás nem maradt el. A lilafejű robot kockafeje, ha lehet, még lilábbá vált, miközben társa felé fordulva ordította: Én megmondtam! Mindennek a szórakoztatóipar az oka! Amennyi felesleges kütyüt bezsúfolnak ezekbe az új modellekbe, nem csoda, ha megbolondulnak! De őket csak a profit érdekli. De hogy mi, szerencsétlen szerelők mit kezdünk velük, az már nem!

- Ezeket már nem is érdemes megjavítani, tökéletesek úgyse lesznek. Fűzte hozzá a zöldfejű. - Igaza lehet, kollega – válaszolt a másik – jobb, ha egyenesen a bontóba vitetjük ezeket a vackokat, néhány alkatrészt talán még hasznosíthatunk belőlük. Hívom is a szállítókat.

Erre már kezdek megrettenni a tudós kutatók. – Ezek szét akarnak szerelni minket! Kiáltott fel döbbenten Jaszper. – Szervkereskedők kezére akarnak juttatni. Sápítozott Jonatán. – Én ebből az egészből egy árva szót sem értek. Jegyezte meg idegesen Marmelád.

Az érveiből kifogyó Kaszper is aggodalmasan ingatta a fejét. – Van még egy ötletem, hátha bejön. Csillant fel végül a szeme az ősz professzornak. Társai reménykedve kapták fel a fejüket.

- Mondják uraim – fordult Kaszper a robotokhoz – ismerik önök a robotika első törvényét? – Természetesen ismerjük. Válaszolt szinte egyszerre a két robot. A zöldfejű már buzgón idézte is: a robot sohasem támad a létrehozójára, ez még meghibásodás esetén is kizárt.

Kaszper professzor elégedett vigyorral fordult Marmeládhoz: most már jöhet azzal az aranykulccsal, Marmelád!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.