Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felfedezők V. Az arany hatalma

2009.11.06

 

 

– Ilyen nincs! – csapott a pultra indulatosan Kaszper professzor – ennek a bolygónak olyan néma a légköre, mintha egy kihalt planéta lenne, pedig az adatok szerint magas fejlettségű, nyüzsgő élet folyik odalenn.

 –Talán teljes hírzárlat van – kockáztatta meg Jaszper – mi meg rosszkor érkeztünk, és egy belpolitikai krízisbe csöppentünk.

– Lehet, hogy miattunk van az egész. Jegyezte meg Jonatán kapitány, a parkolópályára állt űrállomás újsütetű parancsnoka.

   

      Mivel most Marmeláddal négytagúra nőtt a felfedezők létszáma, az Exobolygó-kutatási Hivatal vezetősége – a költségvetési megszigorításokra hivatkozva – úgy döntött, hogy leépíti az űrbázis személyi állományát, és az irányítási, kiszolgálói feladatokat is az expedíció tagjainak kell ellátniuk.

Nem is tetszett a dolog Jonatánnak, haragosan dünnyögte:  Talán még mosogatni is nekünk kell…!

– Ugyan, parancsnok – nyugtatgatta Kaszper – az űrállomáson nem kell mosogatni, mindent újrahasznosítunk, még a papírtányérokat is. Meg aztán az egész űrbázis teljesen automatizálva van, nem nehezebb irányítani, mint egy biciklit. És arról se feledkezzen meg, hogy ezzel ön már nem csak egy ócska leszállóegység parancsnoka, hanem az egész űrbázis kapitánya.

– Jó, jó – morgott enyhültebben a kapitány – de ugyanazért a fizetésért…?

 

     Miután a felfedezők nem tudtak rájönni a teljes rádiócsend okára, a leszállás mellett döntöttek, és kezdték magukra húzni az űrruhákat. Marmelád semmiképp nem akart átöltözni, ragaszkodott volna a megszokott öltözetéhez, végül ugyan sikerült meggyőzni a szkafander fontosságáról, de az aranykulcsról nem mondott le: övébe tűzte a súlyos tárgyat.

Már indultak volna a dokkolóba, ahol a leszállóegység várakozott startra készen, amikor Jonatán ránézett a vezérlő nagy képernyőjére, és elképedve fordult a többiekhez. – Letértünk a parkolópályáról! Egyre távolodunk a bolygótól, miközben a hajtóművek nincsenek is beindítva!

- Próbálja beindítani, kapitány! Javasolta Kaszper.

- Hiába! Nem működik semmi! Ordított a parancsnok, miközben vadul nyomkodta az indítógombot.

A nagy kutató űrbázis megállíthatatlanul – mint amit zsinóron húznak – távolodott a vizsgálandó bolygótól. Hogy hová tartott, az is hamarosan kiderült. A kutatók alig hittek a szemüknek, amikor a képernyőt egy gigantikus, kisebb bolygó méretű idegen űrobjektum kezdte betölteni, mely, mint a mágnes vonzotta magához a mellette játékszernyinek tűnő földi űrállomást.

Jonatán parancsnok és legénysége tehetetlenül nézték, amint a hatalmas szerkezet úgy nyeli el az űrhajót, mint egy bálna a planktont.

Végül az űrállomás nagy zökkenéssel dokkolt az idegen monstrum belsejében, a kutatók pedig - félelemmel vegyes tudományos kíváncsisággal - elszántan indultak a zsilipek felé. Már nem is csodálkoztak a tárva-nyitva álló zsilipkapun, mely egy hatalmas rámpához csatlakozott, melyen fegyelmezett hadrendben, állig felfegyverzett hüllőszerű harcosok sorakoztak.

- Mi is valahogy így néznénk ki, ha nem haltak volna ki a dinoszauruszok. Jegyezte meg lelkendezve az evolucionista Jonatán Kaszper felé fordulva.

- Szép kis evolúció folyhatott itt, ha ez az eredmény - reagált fanyalogva a professzor Jonatán lelkendezésére – akkor én inkább nem kérek a törzsfejlődésből!

- És miféle intelligens tervező agyából pattanhattak ki ezek a szörnyek? Vágott vissza csípősen a kapitány.

- Uraim! - szólt közbe szerényen Jaszper – talán nem ez a legalkalmasabb időpont a tudományos vitára. Azzal a sűrű sorokban feléjük menetelő, fogaikat csattogtató emberszabású hüllőkre mutatott.

Ám a tudósok hiába függesztették fel a kialakuló vitát, a hüllők megragadták a védtelen tudósokat ( a személyi pajzsok sem működtek, hisz az idegenek blokkoltak minden energiaforrást), és egy kisebb szobányi méretű fémketrecbe hajították a kutatókat.

Kaszper professzor aggódva tápászkodott fel a sima fémpadlóról. – Mit akarnak ezek velünk? Csak nem bennünk akarják kikölteni a tojásaikat?

- Ugyan, professzor! Minek néz annyi ostoba sci-fit! Csattant fel ingerülten Jonatán kapitány, miközben széles mozdulatokkal porolta le a szkafanderét.

A foglyul ejtett kutatóknak azonban nem maradt sok idejük a jövőjük latolgatására, mert kisvártatva egy egész szakasz fegyveres hüllő nyomult a börtönükbe. A szakasz vezetője kivált a csoportból, és a kutatók legnagyobb meglepetésére, ugyan kellemetlen torokhangon, de érthető nyelven szólalt meg. – A leghatalmasabb császár, a világegyetem ura látni akar benneteket, mielőtt döntene a sorsotokról. Álljatok sorba! Először ez a madárijesztő! – Mutatott Marmeládra.

- Ezek már meg is fejtették a nyelvünket. Ámuldozott Jaszper.

- És micsoda szókincset sajátítottak el! Ősidők óta nem hallottam ilyen kifejezéseket, mint a „madárijesztő”. Szólt elismerően Kaszper, a nyelvészprofesszor, akiből szorult helyzete ellenére sem veszett ki a tudományos érdeklődés.

Az idegenek színes szókészlete azonban a legkevésbé sem hatotta meg Marmeládot. Felbőszülten ordított. – Te beszélsz!? Te gyíkfejű! Azzal lekapta derekáról a három kilós aranykulcsot, és úgy csapta vele fejbe a szakasz csonttaréjos parancsnokát, hogy az ájultan zuhant a padlóra.

A főtudósra rohanó őrség csak nagy nehezen tudta megközelíteni a vadul csapkodó Marmeládot, súlyos csapásokat kellett elszenvedniük, mire sikerült végre megfékezni. A kutatók persze azonnal a társuk segítségére siettek, de rögtön vissza is kellett vonulniuk, mert a cséphadaróként forgatott aranykulcs az ő testi épségüket is veszélyeztette.

Végül győzött a túlerő: az őrség tagjai legyűrték a csontpáncélokat repesztő csapásokat osztogató, őrjöngve küzdő főtudóst, és az egész társaságot végighurcolták egy végeláthatatlan, üres fémfolyosón, majd egy nagy terembe tuszkolták őket. A végtelenbe vesző mennyezetű terem közepén hatalmas, arannyal dúsan kivert trónus emelkedett, melyen maga a hatalmas császár trónolt. Maga a császár nem sokban, talán csak cizelláltabb, színesebb páncélzatában különbözött a már megismert idegenektől – szemmel láthatóan ugyanahhoz a fajhoz tartoztak. Az uralkodó – nyilván a trónterem körmönfont akusztikájának köszönhetően – mennydörgésszerű hangon szólalt meg. – Kik vagytok ti, akik bemerészeltetek törni a birodalmamba?! Erre Marmelád, aki közben már rendbe szedte zilált űrruháját, kéretlenül előlépett, és hangjában megfelelő alázattal, de büszke testtartással válaszolt. – Hatalmas császár! Mi aranycsinálók vagyunk! A mi tudásunk megnövelheti az amúgy is mérhetetlen hatalmadat.

- Ugyan! Kit érdekel ez? Morgott kelletlenül Jonatán.

De a császárnak felkeltette az érdeklődését a különös idegen előadása. Elgondolkodva forgatta kezében a Marmeládtól elkobzott aranykulcsot. – Na és mivel tudod ezt bizonyítani nekem?

- Egész aranypáncélt készítek számodra! – kiáltott fel Marmelád egy széles mozdulat kíséretében – egész szentséges testedet aranyba burkolom.

- Igazat beszél? Fordult most a császár kifejezéstelen, merev tekintettel Jonatánhoz.

A megszólított kapitány igyekezett úrrá lenni érdes modorán, és a tőle elvárható legnagyobb udvariassággal felelt. – Nos, kedves császár úr, tudós kollegám igazat beszél. Ő az ismert világegyetem legkiválóbb alkimistája, bármit arannyá tud változtatni. Bár nincs ennek semmi értelme, mert az arany egy csekély értékű, viszonylag haszontalan fém – tette hozzá korholóan. –Persze ha Ön, tisztelt Hüllők Ura, így kívánja, állunk a rendelkezésére, de ehhez meg kell szüntetniük az űrhajónk energiablokkolását, mert energia nélkül még mi sem vagyunk képesek nemesfémek előállítására.

– Rendben van, de ha hazudtok, és csalni próbáltok, akkor mentek a keltetőbe. Emelkedett fel vészjóslóan trónusáról a császár.

– Na, mit mondtam! Lökte oldalba suttogva Kaszper a parancsnokot. Még hogy ostoba sci-fi!

     Miközben az űrbázis karbantartó blokkjának a folyosóján felsorakozott a császári gárda elit osztaga, maga a császár Marmelád hajlongó invitálására bevonult a laboratóriumba.

– Először méretet kell vennünk felségedről, majd jöhet az aranyozás. Jelentette ki a főtudós. Azzal felsegítette a termetes hüllőt a részecske-átalakító alagútjához vivő futószalagra. Most Jonatán parancsnok vette át az irányítást: morgolódva állította be az átalakító vezérlőpaneljén az adatokat – most már a karbantartó is én vagyok? – majd indulatosan rácsapott az indítógombra. A futószalag megindult, és a császár hatalmas testét nyikorogva bevontatta a készülékbe. Hosszú másodpercek teltek el, míg az átalakító akkumulálta azt a hatalmas mennyiségű térenergiát, mely ehhez a szokatlan nagyságú anyag-átalakításhoz kellett. A tudósok feszülten várakoztak, hátukban a császári gárda jeges tekintetével. Nagy sokára halkulni kezdett a gépezet zümmögése, majd a túloldalon lassan megjelent a csillogó aranyszoborrá változtatott császár ormótlan alakja.

Közben Jaszper kerített egy targoncát, majd megpróbálták ráemelni a tonnás aranytömböt, de a négy elszánt tudós meg sem bírta moccantani. Erőlködtek egy darabig, végül Marmelád rárivallt a császári testőrökre. – Mit bámultok semmirekellők! Segítsetek a császárotoknak, még nehezen mozog az új páncéljában. Azok könnyedén ráemelték a császárt az odakészített targoncára, majd alázatosan kitolták az űrhajóból. Az összegyűlt alattvalók felhördültek a látványtól, majd egy emberként borultak le az aranyban pompázó fenséges császár előtt.

– Most aztán gyorsan tűnjünk el innen, míg észre nem veszik ezek, hogy szeretett uralkodójuk egy haszontalan szoborrá vált. Sürgette társait Jonatán kapitány. De Marmelád higgadtan intett. – Csak nyugalom! Én ismerem az arany hatalmát! Amint rájönnek az igazságra, hogy császáruk nem más, mint egy tömör, tonnás színarany szobor, egymást fogják legyilkolni érte.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.