Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felfedezők IV. Marmelád

2009.11.07

 

     - Ez tiszta középkor. Dőlt hátra székében Jonatán, amint áttanulmányozta a legújabban felfedezett, lakott exobolygóról származó előzetes adatokat, melyeket a most először bevetett „Hermész 436” nevű kémrobot szolgáltatott.

- Megfelelő álcázásra lesz szükségünk ezen a bolygón, különben a babonás helybeliek - mint a sátán követeit - biztosan meg akarnának lincselni,. Javasolta Kaszper.

- Akkor menjünk a jelmezkészítőbe! Állt fel Jaszper, aki mindig szerette az álarcosbálokat.

     Az újabb bevetésre készülő tudós társaság leadta a rendeléseket a műhelynek, ahol a robotok minden rendelkezésre álló helyi ruházkodási információk, és a megrendelők egyéni elképzeléseinek a figyelembevételével igyekeztek elkészíteni a jelmezeket. Az eredmény festői lett: Jonatán parancsnok talpig ezüstösen csillogó üvegszál-páncélba öltözött, leeresztett rostélyú irdatlan csöbörsisakkal. A hatás kedvéért páncélcsörgést imitáló hangeffektusokat is beépíttetett. Kaszper professzor combközépig érő karmazsin csizmájával, azúrkék ujjasával és földig érő bíbor palástjával ért el meghökkentő látványt. Fejére hatalmas barettet illesztett. Az ifjú Jaszper, származását hangsúlyozandó, skót szoknyát, térdig érő harisnyát, földet söprő pelerint húzott magára, kiegészítve a klánja színeiben pompázó bojtos sapkával.

     Az így felkészült tudósok egy sűrű erdő eldugott tisztásán tették le a járművüket, nem túl messze egy királyi központnak vélt városkától. Miután kiszálltak, bioaktív álcahálóval borították be a leszálló egységet, mely azonnal élénk burjánzásba kezdett. Néhány perc elteltével az avatatlan szem előtt semmiben sem különbözött a környező vegetációtól.

     Amint kiértek az erdőből, eléjük tárult a királyi vár. A tekintélyes magaslatot egy zordon erődítmény uralta, melynek lábánál terült el a kiterjedt polgárváros.

A kutatók a város felé vették útjukat. Eleinte a nyomorúságos külváros düledező vályogviskói között haladtak a girbe-gurba, sáros utcácskákon, kerülgetve a bűzös hulladékhalmokat. A szutykos lakósság apraja-nagyja az utcára tódult megbámulni a különös ruházatú idegeneket, a rongyos gyerkőcök hada ujjongva trappolta körbe őket, felverve az ürülékkel kevert sár bűzét.

- Legalább a szkafander sisakjainkat elhozhattuk volna. Morgott Jonatán, aki társaival ellentétben nem tudta az orrát eltakarni valami szövetdarabbal, lévén öltözete szövetmentes szintetikus páncél.

     A vályogputrikat lassan kőházak, majd egyre magasabb paloták váltották fel, végül beértek a város tágas főterére, melyet a városháza hatalma tömbje uralt.

A főtéren, melynek közepén baljós rendeltetésű, hatalmas rőzsehalom állt, izgatott, hangoskodó csoportokba botlottak, melyek mindegyike a városháza nagy csarnoka irányába tartott.

- Mondja atyafi –állította meg az egyik rendezettebb külsejű polgárt Jonatán – mi ez a felfordulás? Hová igyekszik ez a tömeg? A megszólított először ijedten visszahőkölt a furcsa páncélzatú lovag láttán, majd sietősen válaszolt: boszorkányégetés lesz, most hirdetik ki az ítéletet a városházán. Igyekezzenek, ha látni akarják! Azzal tovább rohant.

Jonatán feljebb csavarta a páncélcsörgést, és a tudósok is elindultak az egyre sűrűsödő tömegben, mely engedelmesen utat nyitott a furcsa külsejű, előkelő idegeneknek. Így ők az első sorban foglalhattak helyet, mindjárt a padsorok fölé magasodó hatalmas bírói pulpitus előtt.

Bevonult a bíróság. A főbíró, egy aszkéta külsejű, fekete köpenybe burkolózott aggastyán csendre intette a tömeget, majd két tagbaszakadt poroszló kíséretében megjelent a vádlott is, egy tizenhat év körüli elgyötört gyereklány.

A főbíró emelkedett szólásra. – Szent bíróságunk bebizonyította, ez az elvetemült, bűnös perszóna maga is bevallotta, hogy a Sátán szeretője! A tömeg felmorajlott, a főbíró dörgő hangon hirdette ki az ítéletet: A büntetése azonnali máglyahalál! A tömeg felujjongott.

Azonban Kaszper professzor, aki nehezen viselt el minden nyilvánvaló igazságtalanságot, megdühödve ugrott fel a helyéről. – Ostobák! Mit gondoltok, ha ez a szerencsétlen valóban a Sátán szeretője lenne, akkor az nem tudná megvédeni ellenetek? A főbíró elképedve, szikrázó szemekkel förmedt a közbekiabálóra. - Ki vagy te vakmerő idegen, honnan veszed a bátorságot, hogy megsértsd a szent bíróságot?

Kaszper kereste a választ, majd hetykén kivágta: Ki lennék!? Én vagyok a Sátán! A nézőközönség felzúgott, ám a főbíró gúnyos vigyorral, megnyugodva dőlt hátra, látván, hogy egy félkegyelművel áll szemben. – Csakugyan? Hát akkor mutass valamit nekünk, hogyan mentenéd meg a szeretődet! A tömeg már dörzsölte a tenyerét: kettős égetés lesz!

A professzor hirtelen ötlettel kamera implantjával holofelvételt készített a lányról, majd harminc példányban kivetítette. A pulpitus előtti térség zsúfolásig megtelt a haláraítélt alakjával. – Boszorkányság! Boszorkányság! – zúgott a tömeg – azonnal fogják el! – ordított a bíró. Közben a kis fruskának volt annyi esze, hogy a zűrzavart kihasználva azonnal eltűnjön.

Kaszper a hatást fokozandó kivetített egy részt a Csillagok háborújából: vijjogó, tüzelő űrvadászok töltötték be a termet. A bíróság az emelvény mögött, míg a nézők a padsorok között kerestek menedéket. A professzor végül bedobott még egy japán katasztrófafilmet, tomboló Godzillával, elszabadult szuperexpresszel, mire végképp kitört a pánik: a tömeg egymást taposva tódult a kijárat felé.

- Jobb, ha mi is eltűnünk innen – javasolta a parancsnok. Azzal egy oldalbejárat felé indultak, ahol a bíróság is bevonult. Ám balszerencséjükre, alig értek oda, éppen benyomult rajta az erősítésnek küldött poroszlók csapata.

- Gyorsan a pajzsokat! – kiáltott Jonatán.

Ám hiába nyomogatták a csuklójukra erősített kapcsolókat, a pajzsok nem működtek. Lemerültek a generátorok indító akkumulátorai.

- Kinek a feladata lett volna feltölteni!? Ordította a parancsnok, a legfiatalabb kutató, Jaszper felé.

- Nem az enyém – védekezett Jaszper – az a műszakiak dolga.

- Ezért felelni fog valaki!  Ezt még megkeserülik a karbantartók! – tombolt Jonatán, miközben a markos poroszlók a földre nyomták őket.

     A pórul járt tudósokat a városháza nyirkos, földalatti tömlöcébe lökték, amíg döntenek a nem kétséges sorsukról.

- Most aztán benne vagyunk a pácban! – fakadt ki a parancsnok, miközben nagyot rúgott egy túl közel merészkedő patkányba.

- Majd csak kitalálunk valamit – vigasztalta a többieket Kaszper nem túl meggyőzően.

- Ennél nagyobb bajból is kimásztunk már – tette hozzá Jaszper hamis optimizmussal.

Miközben így morfondíroztak, egyszer csak kattant a zár, nyikordult a súlyos ajtó, és egy különös alak lépett a cellába. A jövevény szikár alakját hosszú, bonyolult ábrákkal díszített fekete köpeny takarta, fantasztikus süvege alól piszkosszürke, gondozatlan haj omlott a vállára, pergamenszerű, sárgás arcából roppant karvalyorr ugrott elő, közelülő apró szemei élénken pillantottak körbe.

Reszelős hangon mutatkozott be: Marmella vagyok, a királyi tudósok főtanácsadója, udvari főtudós, egyben a királyi kincstár őre – csapott a derekára erősített súlyzónyi méretű hatalmas kulcsra.

Kaszper professzor fellélegezve lépett előre. – Üdvözlöm kedves kollega, ööö…

professzor Marmelád.

- Marmella – javította ki a főtudós olyan hangsúllyal, mint akinek végül is mindegy, hogyan szólítják.

Kaszper zavartalanul folytatta. – Nagyon örülünk, hogy egy tudós személyt küldtek hozzánk, aki nyilván felvilágosultan gondolkodik és nem hisz boszorkányságban, sátánban és mindenféle babonában.

- Persze hogy nem – legyintett fáradtan Marmelád – de nálunk a boszorkányégetés társadalmi szükségszerűség, a közjót szolgálja. A népnek szórakozást nyújt, a klérust a hatalom illúziójában ringatja, bölcs királyunk pedig nyugodtan uralkodhat. Egyszóval mindenki jól jár.

- Talán az áldozatot kivéve – vetette közbe Jaszper.

Való igaz – tűnődött el a főtudós – de hát, ahogy jó uralkodónk szokta volt mondani, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Ám ne gondoljátok, hogy csak ártatlanok kerülnek a máglyára – keményedett meg a hangja Marmeládnak – ott végzik azok a megátalkodott, szemérmetlen hazudozók is, akik azt állítják, hogy mi egy gömb tetején élünk, amikor a vak is látja az igazságot: ez egy tányér, olyan lapos, mint a tenyerem.

Na de hagyjuk a kozmológiát! Más okból jöttem.

A tudósok érdeklődve hallgatták.

- Ahogy hallottam, ti nagy tudású idegenek vagytok, (bár nem értem, hogy miért öltöztetek maskarába) de most benne vagytok nyakig a pácban! Tette hozzá kaján vigyorral.

- Én tudok rajtatok segíteni – folytatta Marmelád – ha ti is segítetek nekem.

- És mi lenne az? – kapott a szón egyszerre mind a három tudós.

- Csináljatok nekem aranyat! – bökte ki a főtudós

- Hát az meg minek magának , jóember? – képedt el Jonatán – az egy ipari nyersanyag, mit kezdenek itt azzal?

Erre a főtudós bő ruházatának számtalan zsebeinek egyikéből egy kezdetleges vésetekkel díszített arany pénzérmét vett elő. A kutatók érdeklődve forgatták.

- Talán valami primitív áramkör lehet - jegyezte meg Jonatán.

- Igen, valami kezdetleges mikrochip – csatlakozott Jaszper.

- Nem, nem. Ez valamiféle fizetőeszköz! – derült fel az arca Kaszpernek - valamikor nálunk is használtak ilyesmit, láttam a múzeumban.

- Jó, jó – tamáskodott továbbra is Jaszper – de hová kellett ezt bedugni?

Végül Marmelád kezdte elveszíteni a türelmét. – Tudtok aranyat csinálni vagy nem? – csattant fel.

- Persze, hogy tudunk – méltatlankodott Jonatán – mindenki tud, ha van megfelelő felszerelés.

- Az van – jelentette ki a királyi főtudós – és ha sikerül az aranycsinálás, még a fejetek is a nyakatokon maradhat. A három kutató kérdőn nézett Marmeládra, nem tudták értelmezni ezt a nyelvi allegóriát, szótáraikat pedig elvették a porkolábok.

- Jöjjetek velem a műhelyembe! – szólította fel őket a főtudós – ott csinálhattok aranyat.

- Kötve hiszem, hogy e derék tudósnak lenne részecskegyorsítója, de azért csak menjünk, legalább innen szabaduljunk. Súgta Kaszper a társainak, akiket nem csak a szabadulás vágya, hanem egy alkimista műhely megismerésének a lehetősége is hajtott.

     Marmelád fensőbbségesen vonult ki az őrök sorfala között, nyomukban a szabadulásban reménykedő tudósokkal. Odakinn azonban a poroszlókat – ha lehet, még tagbaszakadtabb, brutálisabb kinézetű – királyi testőrök váltották fel. Ezek által közrefogva érkeztek meg a főtudós házához. Marmelád laboratóriuma teljesen lenyűgözte őket; a félhomályban, fortyogó lombikok, fujtatóval izzított kemencék, gyanús tartalmú üstök sokasága között sürgő-forgó félmeztelen segédek a pokol bugyrait idézték. Jonatán fintorogva állt meg egy kígyókkal, békákkal és állati belsőségekkel teli üst előtt. Kérdőn nézett Kaszperre.

- Ez meg mi az ördög lehet?

- Talán valami biokatalizátor – vélekedett a professzor – bár nem értem, mi köze lehet az aranycsináláshoz.

Közben Marmelád egy sarokba intette őket. – Ezt nézzétek! - mutatott fel egy arannyal futtatott jókora vasszöget – már csak az utolsó lépés hiányzik!

Marmelád sárga képére átszellemült kapzsiság ült ki.

- Ez a félnótás véletlenül feltalálta az elektrolízist. Súgta Jonatán.

- De ebből aligha lesz arany. Jegyezte meg Jaszper

- Na, mondjátok gyorsan a varázsigét! Sürgette a tudósokat Marmelád.

Jonatán zavartan krákogott – Nos.. szóval… attól tartok, hogy mi egészen más technológiát használunk. Mi csak a saját műhelyünkben tudunk aranyat csinálni.

- Na és hol van az a műhely? Kérdezte gyanakvóan a főtudós.

- Nincs mesze, a városon túli erdőben. Intett a parancsnok.

Marmelád bizalmatlanul forgatta egér szemeit. – Rendben, de ha becsaptok, bitón fogtok lógni.

A tudósok nem kommentálták a fenyegetést, már csak azért sem, mert nem ismerték a „bitó” kifejezést.

     Már messze benn jártak a sűrű vadonban, Marmelád egyre idegesebb lett, a marcona testőrök mind szorosabbra vonták a gyűrűt a tudósok körül. Végre Jonatán kijelentette: megérkeztünk! Marmelád tanácstalanul forgatta a fejét, nem látott semmilyen épületet, barlangot vagy fészert, amit műhelynek lehetett volna nevezni. Majd mikor a parancsnok eltávolította az álcahálót a leszállóegységről, ámulva járta körbe a különös építményt.

- Fura egy műhely, annyi szent!

- Fáradjon be, főtudós úr! Invitálta Kaszper, miután szisszenve kitárult a bejárati nyílás. Marmelád után a királyi testőrök is be akartak nyomakodni a szűk bejáraton, de ő indulatosan rájuk rivallt: Ti itt maradtok! – Nem fogom megosztani az aranycsinálás titkát ezekkel a bugrisokkal! Morogta maga elé.

A tudósok elfoglalták a helyüket, Marmeládnak már csak a rácsos padozaton maradt hely, oda kuporodott le, a bejárat halkan surranva bezárult. Marmelád aggódva tekergette a nyakát – mégis csak be kellett volna engednie a testőröket – fordult meg a fejében.

Amint elhelyezkedtek az üléseikben, Jonatán beindította a hajtóműveket. Marmelád azonnal felugrott, de a hirtelen növekvő gyorsulás miatt rögtön vissza is huppant a padozatra, onnan visított. – Hová visztek gazemberek, ördögfattyak!?

- Nyugodjon meg Marmelád úr! – vigyorgott Jonatán – nem a pokolba megyünk, az talán Önöknél sem ebben az irányban van. Megyünk a műhelybe, ahogy ígértük. Tette hozzá komolyan.

Némileg lenyugodott a főtudós, és a csökkenő gravitációnak köszönhetően már fel is tudott tápászkodni. Ámulva tapadt a vastag üvegablakra.

- Csak nem onnan jövünk? Kérdezte elképedve, amint a távolodó jármű alatt egy hatalmas gömb kezdett kibontakozni.

- Bizony onnan. – válaszolt Kaszper – az az Ön otthona!

Marmelád nem volt ostoba, azonnal felfogta a helyzetet. – Hát mégis csak nekik volt igazuk… és mi hányat megégettünk közülük!

     Amint beérkeztek az űrbázisra, Jonatán dúlva-fúlva rontott a főmérnökre, hogy számon kérje rajta a mulasztását, a pajzsgenerátorok karbantartását, ami majdnem a vesztüket okozta. A főmérnök kényelmes állását féltve kérlelte a parancsnokot, ne tegyen jelentést az esetről, ő bármiben a segítségére lesz, ha valamire szüksége van.

- Rendben, rendben.. – gondolkodott el Jonatán – máris van valami, amiben segíthetne. Azzal beintette Marmeládot az űrhajó laboratóriumába.

- Ki ez a paprikajancsi? Vigyorodott el a főmérnök a különös alak láttán.

- Ő Marmelád, a királyi főtudós – mutatta be a parancsnok -  neki kellene segíteni.

- Na és miben lehetek a szolgálatára? Hajolt meg gúnyosan a főmérnök.

- Csinálj aranyat, rabszolga! Rivallt rá Marmelád, aki egyből megutálta a mérnököt. Az elámulva, kérdőn nézett a parancsnokra. – Tegye csak! Bólintott Jonatán.

- És mit változtassak arannyá? Fordult a főtudóshoz.

Erre Marmelád leoldotta az övéről az iszonyú nagy kulcsot, és az asztalra dobta, hogy az majdnem beszakadt alatta.

A főmérnök behelyezte a rettentő kulcsot a részecske-átalakító alagútba, ahonnan kisvártatva kibukkant a hatalmas, csillogó aranykulcs. Marmelád szakértően kopogtatta, pengette, karcolgatta a tárgyat, majd elégedetten fordult a főmérnökhöz. – Jó munkát végeztél szolga! Azzal egy aranypénzt vetett a csodálkozó főmérnök elé.

Ezután Marmelád a kijárat felé indult. A főmérnök előre kuncogott, hogy mit fog kezdeni a főtudós a retinaazonosítóval biztosított ajtóval. Az tétován tapogatva kereste a kilincset, a főmérnökből kibuggyant a röhögés.

Marmelád ekkor új szerzeményével, a még súlyosabbá vált hatalmas kulccsal akkora csapást mért a tömör fémajtóra, hogy a beépített érzékeny zárszerkezet katasztrófát regisztrált, és azonnal nyitotta az ajtót. A főmérnök elhűlve rogyott a székébe.

– Maguknál nincs olyan közmondás, hogy többet ésszel…?

Marmelád szóra sem méltatva, mutatóujján megpörgetve a kulcsot, egy gyakorlott mozdulattal az övébe szúrta, majd megvető pillantást mérve az expedíció főmérnökére, méltósággal kivonult az ajtón.

 

     Odakinn már várták a többiek. - Most pedig – miután teljesítettük az ígéretünket - visszavisszük Önt az otthonába. Lépett elé Kaszper. Marmelád pergamen arcán felhő suhant át. – Én inkább maradnék Nagyuram – fordult esdeklően Jonatánhoz – ha visszatérek, a király elveszi az aranyamat, engem meg felakasztat, amiért segítettem nektek a szökésben.

Jonatán eltűnődött az először bolondnak tetsző ötleten, de végül is egészen használható embernek bizonyult Marmelád. - Mit szólnak hozzá professzor urak? Bevegyük a tudós Marmeládot az expedícióba?  Mivel a felfedezők megkedvelték a furcsa főtudóst, meg aztán sajnálták volna kitenni a kapzsi király bosszújának, egyöntetű igennel válaszoltak.

     Így aztán a következő bevetésre már Marmelád is a három tudóssal tartott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.