Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felfedezők II. A postás

2009.11.09

 

 

     A három neves kutató, Kaszper, Jaszper és Jonatán, leleményességüknek köszönhetően megszabadultak az Állatkertből. Sikerült elvegyülniük a látogatók egy népes kisiskolás csoportjában – ormótlan szkafandereikben nem sokban különböztek a szekrénygombóc nebulóktól – és velük együtt végre elhagyhatták a várost.

     Visszatérésük után a tudomány hőseiként ünnepelték őket, akik életük kockáztatásával oly jelentős mértékben gyarapították az emberiség ismereteit. Csak úgy hullottak a kitüntetések! Nagy- és kiskeresztek, díszdoktori- és díszpolgári kinevezések. Egymást követték az egyetemi előadások, tudományos interjúk és közönségtalálkozók. Ők lettek az exokutatások nagymesterei, fellebbezhetetlen szaktekintélyei.

     Így aztán mindenki természetesnek tartotta, hogy amikor egy újabb lakott exobolygót fedeztek fel, az emberiség nevében megint a három veteránt küldték az új civilizáció feltérképezésére.

     A deresedő homlokú Kaszper prof. Az immár szintén professzor ifjú Jaszper és a parancsnoknak kitűnően bevált Jonatán most már körültekintőbben készültek fel a leszállásra. Még az anyaűrhajó fedélzetén gondosan elemezték az új intelligens faj kommunikációs csatornáit, TV és rádióműsorait, melynek segítségével tökéletesen elsajátították a helyi nyelvet és az írás-olvasás tudományát. Megnyugodva állapították meg, hogy egy teljes mértékben antropomorf népesség lakik odalenn, az emberihez nagyon hasonló civilizált szokásokkal.

- Ezzel készen volnánk – csapott rá elégedetten telefon méretű nyelvanalizáló készülékére Kaszper professzor - most már nem lesznek kommunikációs nehézségeink.

 – Már csak azért sem – fűzte hozzá Jonatán, az antropológus – mert ezeknek mind van szájuk és fülük is, amit a jelek szerint használnak is.

- Itt bizonyára nem kell értetlen szörnyszülöttekkel bajlódnunk, itt emberi normák szerint élnek, nem furcsa, barbár szokások irányítják őket. – Jegyezte meg az örök optimista, már szintén professzor Jaszper.

     Leszállóegységük csendben, a bolygó egy népesebb városa mellett ért földet. Ezúttal nem vártak fogadóbizottságot, mert a jelek szerint senki nem is észlelte érkezésüket. Így azonnal friss, ruganyos léptekkel begyalogoltak a városba.

Itt azonban már kellő fogadtatásban volt részük: a helyi népesség nagy örömmel fogadta az idegeneket, kezüket rázták, vállukat veregették. Körülöttük tolongott az egész város. – Új lakók, új lakók! – kiáltották örömittasan mindenfelől.

     Ezt az „új lakó” kifejezést nem nagyon értette Kaszper professzor sem, ezért gyorsan utánanézett az értelmező szótárban, amiből aztán kiderült, hogy ez alatt a maguk közé befogadott idegent értik. Mint amikor valakit családtagnak tekintenek. Mondanunk sem kell, ez nagyon jól esett a három fáradt űrutazónak.

     Rövid idő múlva egy jól öltözött, megnyerő külsejű hivatalok forma fiatalember sietett feléjük, már messziről nyújtva a kezét. – Üdvözlöm Önöket a városunk nevében, nagy megtiszteltetés ez nekünk. – zengte kellemes baritonján. Jonatán parancsnok ünnepélyes arcot vágva lépett előre. – A távoli Föld bolygó követeiként köszöntjük az Ön népét.

- Rendben, rendben…ezt majd később. – legyintett a hivatalnok kissé türelmetlenül, ám még mindig megnyerő mosollyal az arcán. – először szíveskedjenek velem jönni a népesség-nyilvántartó hivatalba. Mindenkit regisztrálnunk kell. A szabály az szabály. – tette hozzá egy elnézést kérő mozdulat kíséretében. – Kérem kövessenek. A három tudós meglepődve összenézett, de nem tudtak ellent mondani az udvarias fiatalembernek. Elindultak a hivatalnok után a város színes forgatagában.

     Kétség kívül jó benyomást tett rájuk a derűs, jólétet sugárzó járókelők látványa. Ezért is tűnt ki közülük egy kobaltkék egyenruhás erőteljes alak, aki komor arckifejezéssel, oldalán nagy postástáskával sietősen lépkedett a gondtalannak tűnő tömegben. Úgy látszott, mint ha mindenki lesütött szemmel engedne utat az egyenruhásnak.

     Rövid séta után megérkeztek a hivatalba, ahol csinos és udvarias hölgyek vették fel az adataikat. – Állandó lakcím? – mosolygott az egyik ügyintéző. Az utazók sorra megadták a címüket, Kaszper professzor is: Nadia Desa Park City 44. Kuala Lumpur, Malajzia, Föld bolygó.

- Most pedig várja Önöket a polgármester! – intett derűsen a kísérőjük – Jöjjenek velem! Azzal átvonultak a polgármesteri hivatalba, ahol a város vezetői valóságos kis állófogadást rendeztek számukra.

     A három kutató – feladatukhoz híven – minél több információt igyekezett összegyűjteni, hogy kellő mennyiségű ismeretet tudjanak majd továbbítani erről az új civilizációról. A polgármester és társai készségesen válaszoltak a kérdéseikre.

- Nekem úgy tűnik, mintha itt nem lennének idős emberek – fordult Kaszper az egyik szenátorhoz – Önök hogy oldják meg ezt a kérdést? Talán feltalálták az örök fiatalságot? – tette hozzá tréfásan.

- Á, dehogy! – válaszolt a megszólított képviselő – amikor nálunk elér valaki egy bizonyos kort, és a listán is rákerül a sor, akkor jön a postás… - Értem, értem - szólt közbe Jaszper – jön a postás és hozza a nyugdíjat. Ez nálunk is nagyjából így van. A szenátor nem kommentálta a közbeszólást, hanem kissé szúrós tekintettel Kaszper professzor őszülő hajára tekintve megrovóan jegyezte meg. – Ahogy látom, már Ön is közeledik ehhez a korhoz! Ugyan, ugyan! – tiltakozott élénken a professzor – Én még hosszú időt szeretnék aktívan eltölteni a tudomány szolgálatában. Nem vagyok én még olyan öreg! Igaz? – fordult a parancsnokhoz Kaszper.

- Dehogy is! Különben is, a lélek legyen fiatal. – Válaszolt vigasztalóan Jonatán.

- Öreg ember nem vénember. – Kacsintott tréfásan az ifjú Jaszperre, aki zavart mosollyal nyugtázta parancsnoka élcelődését. Mindig nagy tisztelettel tekintett tanárára, Kaszper professzorra.

     A polgármesteri audiencia után a tudósokat a már megismert fiatalember kalauzolta végig a városon. Miután a kíváncsi kutatók minden kérdésére igyekezett kielégítő választ adni, még udvariasan hozzátette: - Miben lehetek még a szolgálatukra? Mi az, ami még érdekelné Önöket? A szociológiai érdeklődésű Jonatán kapott az alkalmon. – Nagy szolgálatot tennénk a tudománynak, ha bepillantást nyerhetnénk egy itteni család életébe, a maga természetes közegében. – Semmi akadálya – jelentette ki a megnyerő mosolyú vezetőjük. Azzal beinvitálta őket egy közeli családi házba.

     A háziak szívesen fogadták, hellyel kínálták őket, és készséggel válaszoltak a kíváncsi idegenek kérdéseire. Miközben kedélyesen csevegtek, felberregett a bejárati csengő – a háziak egy pillanat alatt megdermedtek, megfagyott a levegő.

- Óriási szerencséjük van, éppen megjött a postás! – suttogta izgatottan kísérőjük – még én sem láttam munka közben. Tette hozzá élénk várakozással a szemeiben. – Figyeljenek!

     A vonakodó nagypapa nyitott ajtót, akit a család gyengéden tuszkolt maga előtt. Az ajtóban a már látott komor arcú, kobaltkék egyenruhás postás állt. 

- Meghoztam a „nyugdíjat”! – szólt kimért, érzelemmentes hangon. (Kaszper professzor nem talált megfelelőbb kifejezést a szótárában) – Itt tessék aláírni!

     Miközben a nagypapa vaksin keresgélte az aláírás helyét az űrlapon, a postás hatalmas táskájából egy széles pengéjű kaszát vett elő, és egyetlen gyakorlott mozdulattal lecsapta a fejét. Az elszörnyedt tudósok felháborodva ugrottak fel, hogy lefegyverezzék a gyilkost. De kísérőjük leintette őket. – Nyugodjanak meg, a postás csak a munkáját végzi. Az ő dolga kiosztani a „nyugdíjakat” – Micsoda?! Maguknál ez a nyugdíj? – kiabálta a leginkább felháborodott Kaszper.  - Ugyan, ugyan! – csillapította őket a hivatalnok. – Csak nem etethetjük a világegyetem összes nyugdíjasát! Különben is, ez a nagypapa jóval túllépte már a korhatárt, csak még nem került rá sor. Hosszú a lista, és minden új lakóval egyre hosszabb lesz. Persze azért mindenkire rákerül a sor, rám is.  Tette hozzá a fiatalok gondtalanságával.

     Az elszánt tudós triónak egyre inkább mehetnéke támadt.

- Jobb lesz, ha sürgősen lelépünk innen. Súgta Jaszper idősebb társainak.

- Szerintem is. Csatlakozott Kaszper az ötlethez, miközben harciasan méregette a derűjét mindvégig megőrző elegáns hivatalnokot.

- Akkor hát indulás! Adta ki a parancsot Jonatán. – Minden jót maguknak! Mordult rá a fiatalemberre támadólag, mint aki arra számít, hogy meg akarják akadályozni a távozásukat. De a három felfedezőt – legnagyobb csodálatukra – senki sem akarta feltartóztatni, és akadálytalanul elhagyhatták a várost. A város szélén hagyott holdkompba beszállva repülőstarttal lőtték ki magukat az űrbe.

     A sikeres expedíció után a három népszerű tudós megkezdte jól megérdemelt pihenését, hogy testileg-lelkileg megerősödve vághassanak bele következő megbízatásukba.

     Kaszper professzor a festői Kuala Lumpur-i házában kívánta eltölteni a szabadságát. Az agglegény prof egyedül élt Kuala Lumpur egyik elegáns negyedében, a Nadia Desa Parkban álló kertes házában. Verne szavaival élve nem várta otthon házsártos asszony.

      Fülledt nyári este volt, amikor a légkondicionálók zümmögésével versenyre kelt a kívül rekedt szúnyogok hada. A professzor egy gemütlich estét kívánt eltölteni kedvenc rajzfilmsorozatával, a Mézga családdal. Kikereste az archívumból a filmet, felbontott egy jéghideg Foster’s sört, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, amikor megszólalt a csengő. A professzor kelletlenül tápászkodott fel – ki a fene lehet ilyenkor? – dünnyögte bosszúsan. Nem szerette, ha a Mézga közben zavarják. Morgolódva nyitott ajtót. A bejáratnál egy komor arcú, kobaltkék egyenruhás postás állt.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.