Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felfedezők I. Az exoobolygó

2009.11.10

 

 

     A leszállóegységbe már csak hárman szálltak be: Kaszper, Jaszper és Jonatán. Kaszper professzor, mint az exolingvisztika legnevesebb művelője, Jaszper docens az ifjú, de annál ígéretesebb exografológus zseniális kódfejtőként, míg Jonatán az exoantropológiai tudományok doktora, az egység parancsnokaként került be a kis létszámú expedícióba. Őket érte az a történelmi megtiszteltetés, hogy az emberiség követeként leszálljanak az első, értelmes életet is hordozó exobolygón.

     Alig kezdték meg az ereszkedést, amikor észrevették, hogy a kis holdkomp egyre jobban eltér az előre beprogramozott pályától.

- Mi az ördög… - dünnyögött Jonatán – mintha valakik irányítanának minket.-

- Ha így van, - jegyezte meg Kaszper – akkor a prognosztizáltnál sokkal fejlettebb technikai civilizációt fogunk találni odalent. Egy kicsit aggódom, ki tudja mi vár ránk ott.

- Ugyan, professzor úr! Egy fejlett civilizációban már nyilván olyan mentális szintre emelkedtek, ami kizár minden agresszivitást, ártó szándékot. – jegyezte meg kissé naivan az expedíció benjáminja, Jaszper docens.

     Nem volt mit tenni, türelmesen várták, hogy landoljanak az egyre közeledő felszínen.

     A titokzatos erő egy szabályos űrkikötőbe irányította a leszálló egységet, ahol már több fantasztikus formájú légijármű parkolt. A kutatóknak azonban már leszállás közben feltűnt, hogy ezeknek a járműveknek a nagy része rozsdaette ócskavas. Mintha már évtizedek óta hevertek volna ott gazdátlanul. A parancsnok lekicsinylően jegyezte meg: - Nem mondom, szép kis civilizáció lehet itt, ha egy ilyen rozsdatemető a gépparkjuk.

     Mindemellett lázasan várták a találkozást az idegen civilizáció képviselőivel. Nem számítottak ugyan vörösszőnyeges díszes fogadásra, - inkább gyanakvóan közeledő fegyvereseket, tábornokokat és minisztereket képzeltek el – de arra végképp nem készültek, hogy a leszállópályán egy árva lélek se várja őket, amikor kényelmetlen szkafandereikben kikecmeregnek a szűk járműből.

Márpedig így történt. Tanácstalanul topogtak egy ideig a néptelen kifutópályán, majd elindultak egy valamiféle terminálnak látszó távoli épület felé.

     A terminál ugyanolyan üresnek bizonyult, mint a hátuk mögött hagyott betontérség.

- Itt sincs egy árva lélek sem! – ámuldozott az ifjú Jaszper.

- Mi ütött ezekbe, hogy tudomást sem vesznek rólunk! Rólunk, egy idegen civilizáció békés küldötteiről! – méltatlankodott Kaszper tanár úr.

- Hát ez bizony furcsa. – dünnyögött tanácstalanul Jonatán parancsnok – olyan ez, mintha mi egy elhagyott autóbontóban fogadnánk a rég várt, távoli intelligens világok követeit.

    A kis tudóscsoport áthaladt a néptelen csarnokokon, majd egy széles, ismeretlen ábrákkal díszített nagy kapunyíláshoz érkezett, amely mögött – nagy megkönnyebbülésükre – egy nyüzsgő nagyváros terült el.

    Amint átléptek a kapun, egyik ámulatból a másikba estek. Az idegen lények olyan változatos kavalkádja fogadta őket, amilyet még a legdúsabb fantáziájú exobiológus sem tudott volna elképzelni a legvadabb álmában sem. Jonatán exoantropológus nem tudta leküzdeni kutatói késztetését, és lázasan osztályozni kezdte az idegeneket. Úgymint nyolckarúak, fejlábúak, lábfejűek, ormányosok, fülesek és fületlenek, szemesek és szemtelenek, stb., stb… Csak úgy izzott laptopjának a billentyűzete.

     De nem ez az elképesztő változatosság volt bennük a legfurcsább, hanem, hogy egyáltalán ügyet sem vetettek rájuk. Mintha ott sem lettek volna. Nem keltett semmi szenzációt a földiek megjelenése.  A fura bolygólakók – miközben futó pillantásokat vetettek rájuk – tovább nyüzsögtek a város szépen parkírozott, árnyas utcáin.

     Kaszper prof igyekezett gyorsan minél több értelmezhető hangmodullal feltölteni fordító-berendezésének a programját, hogy mielőbb verbálisan is kapcsolatba kerülhessenek az idegenekkel. A készülék rövidesen számtalan nyelvet, nyelvjárást – annak minősülő füttyöt, morgást, bégetést és ugatást – különített el az általános hangzavarból, melyek közül lassan kikristályosodott egy amolyan közvetítő nyelvként funkcionáló dialektus, aminek a segítségével az eltérő fajok kommunikáltak egymással. A professzor rögtön be is tanult néhány mondatpanelt és odafordult az útjába eső járókelőkhöz.

- Jó napot, kérem vezessenek minket a kormányukhoz, mi a Föld nevű bolygó küldöttei vagyunk. Azok közönyösen megvonták a vállukat – már amelyiknek volt válla – és lazán tovább sétáltak. De Kaszper nem adta fel, nem hiába került be pont ő az expedícióba, ő, a vasprofesszor. Kinézett magának egy szemmel láthatóan szájjal is rendelkező idegent, és ünnepélyesen megszólította.

- Üdvözöllek bolygólakó. Mi egy távoli, idegen bolygóról jöttünk. – mire a megszólított lakonikusan válaszolt – Én is. – Majd zavartalanul tovább kacsázott.

     Amint a tudóscsoport tovább rótta a hangulatos utcákat, feltűnt nekik egy, a többiek közül kimagasló, a többinél is furcsább kinézetű faj, melyet a tudós Jonatán is csak hozzávetőlegesen tudott leírni. Szerinte úgy nézett ki, mint egy ruhásszekrény és néhány túlfőtt túrós gombóc keveréke. Ennek a fajnak az egyedei fensőbbségesen sétáltak a tömegben, kezükben valami fegyvernek látszó tárgyat tartva.

- Az ott valami rendfenntartó, valami helyi rendőr lehet. – mutatott rá az egyikre Jaszper. – Őt kell megkérdeznünk, döntött a parancsnok. Ezzel megindultak az egyik különös alak felé, de még mielőtt megszólalhattak volna, az rájuk dörrent.

- Gyerünk, gyerünk! Tovább, tovább! Nincs itt semmi látnivaló.

- Ez tényleg rendőr. – jegyezte meg leforrázva Kaszper

     Később a kutatók felfedezték, hogy az említett szekrény-gombóc fajhoz tartózók fegyvertelen egyedei – a többi sétálótól eltérően – zárt csoportokban közlekednek a többi fura lény között. Most egy ilyen csoportot célzott meg az elszánt expedíció. Határozottan toppant eléjük a három türelmetlen tudós, mire azok ijedten hőköltek vissza, és mielőtt bármit is mondhattak volna, ott termett egy fegyveres szekrény és haragosan dörögte le rájuk. 

– Gyerünk, gyerünk! Tovább, tovább! Nincs itt semmi látnivaló.

Nem volt mit tenni, a földi képviselők dolgavégezetlenül hagyták ott a megriadt csoportot.

   Közben Jaszper, a grafológus és kódfejtő több-kevesebb sikerrel próbálta megfejteni a feliratoknak vélt kusza ábrákat, melyekkel teli volt az egész város. Lassan-lassan sikerült néhány jel alfabetikus megfelelőjét elkülönítenie.

- Na nekem már kezd elegem lenni ezekből az idiótákból.  - jelentette ki nyersen Jonatán parancsnok. - Így nem megyünk semmire, más módszerekkel kell kutatnunk ezt a bolygót. Majd adatgyűjtő robotokat küldünk le, azoknak nagyobb a pszichikai állóképességük. Visszatérünk az űrállomásra. – adta ki a parancsot Jonatán.

     Azzal a kis csoport megkezdte visszavonulását a város árnyas utcáin át. Már feltűnt előttük az ismert városkapu és mögötte a kihalt terminál. Felgyorsították a lépteiket, hogy mihamarabb kiérjenek ebből a furcsa, baljós városból.

Ám ahogy átlépték a kaput, és közeledni kezdtek a terminálhoz, hirtelen egy csoport fegyveres szekrénygombóc termett előttük, és kórusban ordították.

- Vissza, vissza! Gyerünk, gyerünk! Tovább, tovább! Nincs itt semmi látnivaló!

A tudósoknak nem volt ínyére a visszatérés a városba, és erőszakkal tovább akartak nyomulni a leszállópálya felé. Ekkor azonban bebizonyosodott, hogy a különös rendőrök kezében lévő fegyvernek látszó tárgy valóban fegyver. Kifejezetten kellemetlen elektromos csapásokat tudtak vele mérni a renitens tudósokra.

Kénytelenek voltak visszafordulni.

- De nagy az Isten állatkertje! – sóhajtott fel megadóan Jonatán parancsnok.

- M.m.mit mondott… parancsnok ?! Odanézzenek! - Kiáltott fel az izgalomtól dadogva Jaszper docens, a grafológus, aki előtt most kezdett összeállni a kapu fölötti kesze-kusza ábrákból kirajzolódó felirat: ÁLLATKERT

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.