Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Enoch könyve

2009.11.16

 

 

 

Egyes kutatók szerint Enoch próféta könyve

az emberiség első könyve volt.

Ez a könyv egy apokrif, ami nem került be a Szentírásba,

talán nem is véletlenül.

 

 

 

     A hatalmas kutató űrhajó már szinte végtelennek tűnő idők óta bolyongott az éjfekete űrben. A lakható bolygók felfedezésére indított tudományos expedíció személyzete már nem remélt sikert, amikor a szerteszét küldött szondák egyike kedvező jeleket küldött az egyik közeli, de jelentéktelennek tűnő kis naprendszerből.

     Ez, a galaxis perifériáján keringő, egy kisméretű csillagból és néhány bolygóból álló, érdektelennek ítélt naprendszer nem szerepelt a kutatói tervek között, amikor a több óriás csillagból és számtalan bolygóból álló rendszerek sem hoztak eredményt. De az űrhajóhoz való viszonylagos közelsége révén a parancsnok szerint megért egy szondázást.

     Most ez a szinte csak véletlenül felfedezett naprendszer kecsegtetett a legnagyobb reménnyel. Az űrben úszó kutatóbázis azonnal pályát változtatott, és teljes sebességgel megindult a kiszemelt bolygó irányába. Amint kezdték megközelíteni, és már látótávolságba került a gyönyörű kék égitest, a kutatók – mint a gyerekek – nem tudtak úrrá lenni a lelkesedésükön: - Ez egy valóságos ékszer! A galaxis királynője! – áradoztak egymás szavába vágva. Ahogy az első alaposabb színképelemzések eredményei is megszülettek, a parancsnok ragyogó arccal jelentette ki. – Barátaim! Megtaláltuk az Édenkertet!

     Miután az űrhajó pályára állt az újonnan felfedezett bolygó körül, késedelem nélkül robot-kutatóegységeket juttattak a felszínre, hogy mielőbb pontos képet kapjanak a lakhatónak látszó égitest ökoszisztémájáról.

     Türelmetlenül várták az első eredményeket. A hideg, kietlen, egyhangú űrben tett hosszú-hosszú utazás után úgy a kiszolgáló- a biztonsági-, mint a kutató személyzet, élükön a parancsnokkal, már alig várták, hogy rátegyék a lábukat erre a gyönyörű bolygóra. Lassan-lassan kezdtek befutni a kutatóegységek adatai, melyek igazolták vágyaikat és előzetes becsléseiket: ennek a bolygónak a hőmérsékleti, légköri, kémiai, biológiai és fizikai viszonyai tökéletesen alkalmasak a letelepedésre. Mintha csak az ő elpusztult anyabolygójuk valamikori ikertestvére lenne.

     Ám az egyre nagyobb tömegben érkező adathalmazból egy újabb szenzáció kezdett kibontakozni: értelmes élet jeleit kezdték közvetíteni a kutatórobotok. Lassan összeállt a kép. E bolygón - igaz, hogy csak elszórt, elszigetelt csoportokban, társadalmi és technikai fejlettségük kezdetén álló – primitív, de határozottan fejlődőképes intelligens lények élnek. A parancsnokot – ismerve az Admiralitás vaskalapos, konok nézeteit – ez nagyon rossz érzéssel kezdte eltölteni. De ezeket a rendkívüli eseményeket késedelem nélkül jelentenie kellett.

     Nem sokat késett a válasz: az Admiralitás azonnali hatállyal elrendelte az Intelligens Fajok Által Lakott Bolygók Védelméről szóló törvény, röviden bolygóvédelmi törvény szigorú alkalmazását. Ezt a törvényt az Admiralitás részben az idegen fajok, részben pedig saját védelme érdekében dolgozta ki, melynek alkalmazására mindeddig még nem volt mód, de most – alátámasztva a parancsnok sejtését – az Admiralitás azonnal élt is az alkalommal.

     Ennek a törvénynek az értelmében, szigorúan tilos minden olyan bolygóra leszállni, ahol értelmes élet nyomaira bukkannak, szigorúan tilos bármilyen módon felvenni velük a kapcsolatot vagy bármilyen módon befolyásolni a felfedezett intelligens faj biológiai, szellemi és technikai fejlődését.

     Leírhatatlan volt a csalódás és felháborodás, amikor a parancsnok közölte az űrhajó személyzetével az Admiralitás döntését. – Ez lehetetlen! – kiabálták mindenfelől – Itt állunk az Éden kapujában és nem léphetünk be! Menjünk vissza talán a fekete űrbe?! – ordította magából kikelve Azazel kohászmérnök, egyben az expedíció biztonsági főnöke – Nem hagyhatjuk itt ezt a termékeny földet. – csatlakozott hozzá Semjazáj agrobiológus. Nyugalom! Nyugalom! – próbálta meg csitítani a háborgókat Samlazáz, az űrhajó parancsnoka. – Találunk megoldást. Igen, biztosan van valami megoldás… - tűnődött a parancsnok. Nézzen utána – fordult Armarokhoz, az orvosbiológus csoport vezetőjéhez – a felfedezett intelligens fajnak mennyire kompatibilis a génkészlete, mennyire alakíthatók át e faj egyedei?  Önnek Kokabel, pedig az lesz a feladata, hogy részletesen tanulmányozza a faj társadalmi és egyéni befogadókészségét.  Intette magához a régi szaktekintélynek számító etológus-etnográfus professzort.  Samlazáz parancsnoknak ezek a higgadt intézkedései reménnyel töltötték el és lecsendesítették a felzaklatott legénységet.

    - Most pedig kérem Barakijál, Samsiel és Sariel asztrofizikusokat, hogy jöjjenek velem, fontos megbeszélni valónk van. És ön is! – intett Azazelnek a parancsnok.

     A parancsnok és beosztottjai, akikhez később csatlakoztak a kutatórészlegek többi vezetői is, hosszasan tárgyaltak a vezérlőben. Miután végeztek a megbeszéléssel, Samlazáz összehívta az űrhajó teljes személyzetét a rendelkezésre álló legnagyobb helyiségben.

    - Kedves Barátaim! – kezdte eltökélt hangon. – Meghoztam a döntésemet, melyben egyetértően támogattak a részlegek vezetői is. Előrebocsátom, hogy mindazok, akik nem értenek egyet ezzel a döntéssel, - amint arra mód lesz – szabadon távozhatnak, és az ehhez szükséges eszközöket a rendelkezésükre bocsátom.

    A döntésem a következő: leszállunk a bolygóra!  A bejelentést követő néma csendet hirtelen üdvrivalgás váltotta fel. A parancsnoknak percekbe telt, míg az ujjongó tömeget lecsendesítette, majd figyelmeztetően emelte fel a kezét. – Azt viszont tudnotok kell mindannyitoknak, hogy ezzel a lépésünkkel visszavonhatatlanul, végérvényesen örökös száműzetésre ítéljük magunkat és leszármazottainkat. Ezzel a lépéssel végérvényesen kirekesztjük magunkat a civilizált világból, és nekünk egy újat kell létrehoznunk ezen a bolygón.  Mindenki egyetért? – fordult a vezetők, majd a legénység felé, akik egy emberként, egyhangúlag emelték fel a kezüket.

 A lázadó angyalok az Úr szigorú tilalmát megszegték és leszálltak a Földre. Kétszázan voltak valamennyien, az ő vezetőjük volt Samlazáz, az ő vezetőik voltak tizenöten, Arakiel, Ramael, Kokabel, Tamlel, Ramlel, Danel, Ezekel, Azazel, Armarok, Batarel, Ananel, Zakiel, Samsiel, Satarel, Turel, Jomjael, és Sariel. 

     - Vagy van más választásunk? – tette fel a szónoki kérdést – hová mehetnénk? Szülőbolygónkat már elemésztette a haldokló csillagunk utolsó fellángolása. Nincs más menedék. Vagy térjünk vissza az Admiralitás valamelyik sivár anyahajójára, mely céltalanul bolyong a végtelen hideg űrben? Mi, akik még szilárd, barátságos bolygón születtünk, nem élhetjük le az életünket egy bukdácsoló vasdobozba zárva. Kövessetek Barátaim!

     Asztronómusaink és navigátoraink kiszámították az Admiralitás pontos helyzetét, várható legrövidebb pályáját, és arra a következtetésre jutottak, hogy lesz bőven időnk a berendezkedésre. Kokabel szerint a bolygón élő intelligens faj alkalmas a befogadásra, és Armarok professzor is lehetségesnek tartja génkészletük szinkronizálását.

     Most Azazel biztonsági -és védelmi parancsnok emelkedett szólásra.                - Mindenekelőtt azonban el kell készítenünk a letelepedés pontos tervét, és fel kell készülnünk az Admiralitás büntető hadjáratára, mert – ne legyenek illúzióink – az nem fogja eltűrni a lázadást, és minden eszközzel megpróbál majd visszatérésre kényszeríteni minket. De van bőven időnk és van bőven felszerelésünk is.    

     A lázadók a bolygó egy klimatikai és tektonikai szempontokból is megfelelő térségét választották ki a letelepedésre, ahol nem volt szükség nagyarányú természet átalakításra, és ahol a termékeny folyóvölgyekben az őslakósságnak olyan fejlettségű csoportjai éltek, melyeket némi képzés után fel lehetett használni a kiszolgálói feladatokra.

     A kiszemelt környéken nagy erőkkel kezdték meg a bázisok kialakítását az űrutazók. A hozzá való eszközök és felszerelések bőségesen rendelkezésre álltak, ugyanis űrhajójuk egyben kivándorló űrhajó is volt, és olyan mennyiségű felszerelést szállított, mellyel komfortossá lehetett tenni egy egész bolygót több millió áttelepülő számára is. A kutatók eredeti feladata az lett volna, hogy az esetleg felfedezett lakható bolygót technikailag előkészítsék a kivándorlók első hulláma részére. Még atomerőművet is képesek voltak rövid időn belül üzembe helyezni. A Biblia leírása szerint így nézett ki a legendás első jeruzsálemi templom, Salamon (Samlazáz) temploma: …a templomnak mind a négy égtáj felé nyílt egy kapuja, melyeken át meleg víz folyt ki, és amelyek egy bővizű folyóban egyesültek. A folyóban hatalmas méretű halak tenyésztek.

     Miután a lázadók kiépítették földi bázisaikat, elkezdték a védelem megszervezését. Samlazáz és alvezérei számítottak ugyan egy nagy erejű támadására, de vélekedésük szerint az Admiralitást is kötötte a bolygóvédelmi törvény. Ennek értelmében pedig, véleményük szerint az Admiralitás csak a legvégső esetben, és akkor is csak korlátozottan fog tömegpusztító fegyvereket bevetni, így a küzdelmet főként hagyományos harcászati eszközökkel kell megvívni. Ennek pedig elengedhetetlen, kulcsfontosságú összetevője a megfelelő emberanyag, a jól kiképzett harcoló állomány.

Mindezek érdekében a lázadók szakemberei a rendelkezésre álló földi génkészletek felhasználásával – hosszas kísérletek során – közelharcra is alkalmas, ütőképes biorobotokat hoztak létre. A lázadó angyalok megbecstelenítették az emberek asszonyait, és azok korcs utódokat és óriásokat szültek, akik felfalták az embereket.  Valóban előfordult, hogy egy-egy sikertelen mutáns, egy-egy ilyen elszabadult gólem rettegésben tartotta a lakósságot.

Ám a lázadók biokonstruktőrei nem csupán az emberi génkészleteket használták fel a kísérleteikhez, hanem – kihasználva a földi állatvilág fizikai harcászati értékeit – sikeresen ötvözték az emberi, és a fauna által kínált kvalitásokat. Ezeket a félig ember, félig állat harci egységeket a beavatatlan őslakósság a szodómia, az állatokkal való fajtalankodás eredményének tartotta. Később aztán ezeknek a mesterséges lényeknek az emléke bukkant fel a mitológiai szörnyekben is.

     Mindezekkel párhuzamosan a lázadók gondot fordítottak a környezetükben élő bennszülöttek megfelelő képzésére is, hogy alkalmas kiszolgáló személyzet álljon a rendelkezésükre. Azazel kohómérnök a fémmegmunkálás, ötvözés, fegyver- és ékszerkészítés rejtelmeibe avatta be az embereket: Azazel tanította a férfiakat, hogyan csináljanak kardokat, késeket, és pajzsokat, karkötőket és kegyszereket a föld fémeiből, hogyan csináljanak egyet két színből. Semjazáj agrobiológus az intenzív mezőgazdaság rejtelmeibe avatta be a földműveseket: Semjazáj megtanította az embereket, hogyan vessék el a magokat, és hogyan ültessék el a palántákat. Barakijál asztrofizikus, navigátor az értelmesebb egyedeket csillagászati ismeretekre tanította. Barakijál tanította a csillagjóslást.

Kokabel, Ezekel és Arakiel általános, a földi ökoszisztémával, meteorológiával, etológiával, szociológiával foglalkozó tudományokat terjesztette közöttük: Kokabel a viszonyok alakulását, Ezekel a fellegek tudását, Arakiel a földgolyó tudását tanította.  Samsiel a Nappal, míg Sariel a Holddal kapcsolatos alapismeretekre okította őket, mely ismeretek a naptárkészítésben voltak nélkülözhetetlenek: Samsiel jelei a nap jelei, Sariel jelei a hold jelei.

Az orvosi, gyógyítói ismeretek átadása Armarokra, az orvosbiológus csoport vezetőjére várt: Armarok tanította a varázslatokat.

     A lázadók felkészülten várták a támadást.

     Az Admiralitás mind hiába várta a felfedező űrhajó újabb jelentkezését, majd egy idő után gyors felderítő robotegységeket küldött a térségbe, melyek sorban, jelentéstétel nélkül eltűntek. A bolygófoglaló lázadók hatékony elfogórendszert építettek ki a Föld körül, ami lehetetlenné tette ezeknek a fegyvertelen eszközöknek a működését. Végül az Admiralitás – miután kizárta más intelligens közreműködő vagy természeti erő hatását – arra a következtetésre jutott, hogy lázadás történt! A szigorú parancs ellenére a kutatóhajó legénysége leszállt a bolygón és felvette a kapcsolatot az idegen fajjal.

     Az Admiralitás súlyosnak ítélte a helyzetet: számításai szerint, ha ez az újonnan felfedezett, jelenleg még primitív, ám fejlődőképes és rendkívül agresszív faj idejekorán fejlett technikák birtokába jut, és mentális fejlődését megelőzi a technikai haladás, hosszú távon veszélyt jelenthet az egész szektorra. Márpedig a lázadók földreszállása nagymértékben valószínűsítette ezt a forgatókönyvet. Így aztán az Admiralitás késedelem nélkül hozzálátott a hadjárat előkészítéséhez.

   Hosszú idő telt el, míg az Admiralitás zászlóshajója, a flotta legnagyobb anyahajója megjelent a Föld közelében, és bolygókörüli pályára állt. A kényes helyzet nagy körültekintést igényelt; a bolygóvédelmi törvény életbe lépése nem tette lehetővé még az Admiralitás számára sem a bolygó azonnali lerohanását. Kénytelen volt a párbeszédet választani.

   De a lázadók nem voltak hajlandók felvenni vele a kapcsolatot, így más tárgyalási módot kellett kitalálni. Az Admiralitás szerint olyan földi bennszülött közvetítőre volt szükség, aki nem csak saját népén belül, hanem a lázadók szemében is tekintéllyel bírt. A megfelelő személy kiválasztásával, a bonyolult és kényes feladat elvégzésével az Admiralitás a különleges kiképzésben részesült Uriel, Mikháel, Rafael és Gábriel sorhajóhadnagyokat bízta meg.

    A különleges ügynökök először is földi bázisaikat építették ki, hogy ne kelljen minden alkalommal a vezérhajóra visszavonulniuk. A helyi közlekedésre könnyű, a földi aerodinamikai viszonyoknak megfelelő, kifejezetten erre a célra konstruált repülő eszközöket használtak.

     A rájuk bízott feladat nem volt veszélytelen, ellenséges környezetben kellett végrehajtani a küldetést, melynek során egyszer majdnem rajta is vesztettek: a lázadók Szodoma nevű városában csak az egyik szimpatizánsuknak, Lótnak az önfeláldozó segítségével menekültek meg.

    Végül több próbálkozás után kiválasztották a megfelelő alanyt, egy Énoknak nevezett köztiszteletben álló személyt, majd felvették vele a kapcsolatot. Az Úr angyalai, Uriel, Mikháel, Rafael és Gábriel arkangyalok leszálltak a Hermon hegyén.  Közölték vele az Admiralitás kívánságát, hogy továbbítsa az ultimátumot az engedetlen legénységnek.  Ha a lázadó angyalok nem teljesítik az Úr parancsát, és nem térnek vissza az égbe, rettenetes pusztítással fogja őket sújtani. A Föld sarkai megrendülnek, a völgyeket hegyekké, a hegyeket völgyekké teszi, és a Föld úgy fog elolvadni a hatalmas tűzben, mint a viasz. Miután az arkangyalok végeztek a megbeszéléssel, szárnyat öltöttek (!) és elrepültek nyugat felé.

     Énok próféta becsülettel teljesítette a feladatot, és nem rajta múlt, hogy a lázadóknál süket fülekre talált az Admiralitás tárgyalási szándéka. Az erejükben és harci potenciáljukban bízó lázadók nem hátráltak meg.

     Viszont az Admiralitás a kudarcot részben Énok elégtelen működésének tartotta, aki talán nem elég meggyőzően, nem elég autentikusan játszotta az Úr követének a szerepét, ezért az Énokkal való személyes találkozás mellett döntött, nagyobb nyomatékot adva a próféta missziójának. Az arkangyalok elragadták Énokot, és felrepítették az égi városba. A jámbor prófétára lenyűgöző benyomást tett a fényárban úszó hatalmas űrhajó: az égi város falai jégből voltak, és lángok csaptak ki rajta. Megérkezésük után az első tiszt kalauzolta a központi vezérlőbe. Énokot egy fehér ruhás, fehér hajú ember (?) vezette az Úr elé, (a próféta nyilván csak a „röpképes” idegeneket tartotta angyalnak) aki olyan hatalmas fényesség közepén trónolt, hogy nem lehetett ránézni.  Az Admiralitás egy, a terem közepén lebegő, fényárban úszó plazma számítógép volt, melyet még akkor hozott létre a faj, amikor bizonyossá vált a bolygójuk elkerülhetetlen pusztulása, hogy legyen egy megfellebbezhetetlen központi vezérlő elv, egy mindenek felett álló entitás, mely összefogja a galaxisban szétszóródó populációt, és hogy egyértelmű iránymutatásokat adjon nekik. A népesség minden tagja alávetette magát az Admiralitás fensőbbségének, kivéve persze a lázadókat.

    Az Úr a személyes audiencián lényegében megismételte a már tolmácsolt fenyegetéseit, melyeket Énok – miután visszatért a Földre – híven továbbított a lázadók vezetőinek. De ők felháborodva fogadták az újabb dörgedelmeket. - Nekünk nem fog parancsolni az a fafejű, ostoba gép! Mi képesek vagyunk megvédeni magunkat és új otthonunkat. – kiabálták egymás szavába vágva. A próféta elszörnyedt e rettenetes istenkáromlás hallatán, és azonnal jelentette az arkangyaloknak.

     Az Admiralitásnak nem maradt más választása, hatalmas erőkkel indította meg a mindent elsöprő támadást. Az Úr rettenetes haragjában százszor százezer angyalt küldött a lázadók elpusztítására.

Viszont a védőknek igazuk lett: az Admiralitás valóban őrizkedett a tömegpusztító fegyverek széleskörű bevetésétől - ezért is volt szükség ilyen hatalmas inváziós hadseregre - csupán néhány kivételes esetben élt a nukleáris erő alkalmazásával. Ilyen kivétel volt Szodoma bombázása, ami bizonyára az arkangyalok kicsinyes bosszújának volt köszönhető. Az Admiralitás józanságát dicséri, hogy a másik bűnösnek ítélt város, Gomora ilyen módon való elpusztításától már eltekintett.

     A lázadók, alapos felkészültségüknek köszönhetően, sorra verték vissza a támadás hullámait, míg végül az Admiralitás a visszavonulás mellett döntött, és kénytelen volt átértékelni a stratégiáját. Az új stratégia briliánsan egyszerű volt.

Az Úr pusztulásra ítélte a bűnösöket, a hegyekből (!)  vízözönt bocsátott rájuk, amibe aztán valamennyien belefulladtak.

    A termékeny völgyekben megtelepedő idegenek az energiaellátás és az öntözéses gazdálkodás biztosítására a fölöttük lévő hegyekben hatalmas víztározókat alakítottak ki. Miután az admiralitás pontosan betájolta ezeknek a tengernyi méretű tározóknak, és a lázadók nagyobb bázisainak, városainak a helyzetét, lerombolta a gátakat. A mindent elsöprő áradat a felszínen tartózkodókat azonnal elpusztította, és csak a földalatti bázisaikon tartózkodók élték túl a vízözön első rohamát. Persze ezeket a föld alá épített harcálláspontokat nem tervezték hosszú tartózkodásra, és főleg nem víz alatti létesítményeknek szánták. Így aztán azok az objektumok sem bírták sokáig a hatalmas tömegű víz nyomását, melyekben időben elzárták a bejáratokat és a szellőző nyílásokat, és nem tört be azonnal a víz. Az egyre gyakoribb szivárgások, vízbetörések miatt mind kisebb helyre voltak kénytelenek visszavonulni a föld alá rekedtek, míg végül már nem volt hová menekülniük.

Az ily módon végzetesen meggyengített lázadók maradék, elszórt csoportjaival már könnyedén végzett az Admiralitás.

     Persze az Úr ellen fellázadt angyaloknak így is maradtak kisebb túlélő csoportjai, melyek aztán lassan beolvadtak az őslakósságba, lesüllyedtek a bennszülöttek színvonalára, és emléküket ma már csak a régi krónikák, eposzok, mitológiai történetek, és néhány meghökkentő régészeti lelet őrzi.

 Így váltak a lázadó angyalok bukott angyalokká, így váltak a hajdan a levegőben szárnyalók földhöz ragadtakká, „földönfutókká”.

     A totálisnak mondható győzelem ellenére az Admiralitás nem nyugodott meg: azóta is folyamatosan szemmel tartja a Földet, és az emberiség technikai fejlődésével párhuzamosan egyre gyakrabban tűnnek fel a bolygó légkörében a megfigyelő egységek, különösen mióta az ember elszakadt a földtől, és szemet vetett a világűrre.

    

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

sepsi szentgyorgy romania

(raduly sandor, 2012.01.22 07:35)

kulonos