Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Terv

2009.11.17

 

 

      A vezérigazgató ― mintha az időt húzná — szórakozottan motoszkált a papírokkal tekintélyes íróasztalának roppant bástyája mögött. A kandidáló tervező kissé megilletődve, de dacosan fészkelődött az íróasztal elé állított kényelmetlen, karfa nélküli egyszerű széken.

      Végre megszólalt a vezér. ― Nos… kedves fiatal barátom, a bizottság elbírálta a benyújtott projektet – közben továbbra is zavartan rendezgette a papírokat — azt már az elején el kell mondanom, hogy nem vagyunk valami jó véleménnyel a tervezetről.  A tervező rezzenéstelen arccal ült a puritán széken, miközben felvillant benne, hogy ennek a széknek a tervezőjéről vajon miként vélekedhettek? A vezérigazgató kissé kínosan folytatta.: Az ön által kidolgozott valós játékprogram nagyon sok hiányossággal bír. A legtöbb kifogás mindjárt a játék főszereplőjével, az Emberrel szemben merült fel, úgy a hard- mint a szoftver tekintetében.

     Kezdjük az előzővel, az objektum fizikai kialakításával. Azt minden statikus tudja, hogy a két végtagon való járás a legkevésbé biztonságos, és az egyik leglassabb helyváltoztatási mód. Egy ilyen szerkezet haladása nem más, mint orra esések sorozata, miközben minden energiáját és figyelmét egyensúlya megtartására kell fordítania. De további problémákat is felvet ez az esetlen testtartás: a szerkezet teljes tömege a vázrendszer központi elemére, a gerincre nehezedik. Az amúgy is valami hitvány porózus anyagból konstruált, rövid élettartamú váz hamar összeroskad a rá nehezedő súly alatt, könnyen elhasználódik a mozgással járó fizikai igénybevételtől.

     A tervező óvatosan szólt közbe. – Erre a felegyenesedett konstrukcióra óhatatlanul szükség volt ahhoz, hogy az objektum kiemelkedjen a környezetéből, időben észlelhesse a veszélyt, és megfelelően tájékozódhasson a játéktérben. – Lári-fári! – Csattant fel indulatosan a vezér. – Ezt más módon is biztosítani lehetett volna. Például a méretek növelésével vagy periszkóppal, igen barátom, periszkóppal! Ugyanis fel van már találva a periszkóp!  Tette hozzá gúnyosan.

    - Na de talán ez a legkisebb probléma ebben a projektben. – Zökkent vissza a nyugalmába az igazgató.

    - Ennél nagyobb gondnak tartom (és teljesen érthetetlennek) ennek az eszköznek az elképesztő energiaellátó rendszerét! Ilyen pocsék hatásfokú energia felhasználó struktúrát – istenuccse- még nem láttam! A gőzmozdony ehhez képest egy atomreaktor. Ennek a szerencsétlen teremtménynek egész napja azzal telik, hogy csekély energiatartalmú hulladékot keresgéljen és tömködje magába azt, miközben kezdetleges szervezete megpróbálja különválasztani az energiaforrást a töménytelen ballaszttól. És ez még nem minden! A tervezet szerint a nagy nehézségek árán különválasztott energiát csak oxidációs eljárással tudja hasznosítani, amihez létezése minden másodpercében oxigéntartalmú gázelegyet kell a szervezetébe pumpálnia. Égésen alapuló energiaellátás! – Veszítette el nyugalmát a vezérigazgató. – Istenemre mondom, ez egy gőzmozdony! Ez egy primitív gőzmozdony! Ön, fiatal tervező barátom, egy oxidációs energiarendszert tervezett, miközben a világegyetemben alig van oxigén. Ráadásul olyan pazarló felhasználással, hogy – amennyiben ezt a projektet fenn akarnánk tartani – egész vegyiparunk teljes kapacitását lekötné ennek az értelmetlen rendszernek az ellátása. Ha már minden áron egy  hőalapú berendezéshez akart ragaszkodni – engedve piromániás vágyainak – miért nem valami termonukleáris konstrukciót alkalmazott?

       Na de térjünk át a hardver reprodukciós rendszerének a bírálatára. – higgadt le ismét az igazgató, miközben újabb papírlapokat kotorászott elő a dossziéjából – Azt el kell mondanom, hogy szellemes és eredeti megoldást dolgozott ki az emberterv szaporodására. Némely bizottsági tagnak meg is mozgatta a fantáziáját. De aztán ennyi jó mondható el róla, semmi több! Mert bármilyen szellemes is két különnemű egyed közreműködésével létrehozni egy újat, ebben a formájában a projektfenntartásra nem alkalmas ez a módszer. Figyelembe véve ennek az eszköznek a rendkívüli sérülékenységét, indokolatlanul gyors amortizációját, ezt szembe állítjuk a reprodukció érthetetlenül lassú teljes értékű egyeddé való fejlődését – kedves barátom – az ön „Embere” eleve kihalásra van ítélve. Miközben még nem is említettem azt a nyilvánvaló tervezési hibát, ami még egy kezdő tervezőtől sem fogadható el, hogy a program két egyede uszkve egy év alatt mindössze egyetlen egy újat képes létrehozni. Ez puszta matematika, barátom! Kettőből egy! Miközben úgy hullanak, mint a legyek. Mindazonáltal kellő áttervezés után akár még használható is lehet ez a kissé meghökkentő, újszerű, de mókás szaporodási eljárás.

     Komolyabb és nehezen korrigálható problémákat vet fel az objektum végtelenül gyenge fizikai állóképessége, szinte nevetséges sérülékenysége. – Fordult vissza az igazgató a bírálati anyagot tartalmazó aktaköteghez. – Az ön tervezete egy mimóza – vetett megsemmisítő pillantást az amúgy is a megsemmisülés szélén álló szerencsétlen tervezőre. – Ez az emberterv olyan szűkre szabott fizikai intervallumok közé van optimalizálva, hogy a számára megfelelő körülmények alig-alig fordulnak elő a világegyetemben. Ha túl meleg van az a baj, ha túl hideg, azt nem viseli el, ha kevés a víz elpusztul, ha sok a víz akkor is. Ha magas a nyomás, beledöglik, ha alacsony szintúgy. És akkor még nem beszéltünk a kozmikus- és a nukleáris sugárzásról, baktériumos- és vírusos fertőzésekről, melyektől jószerével teljesen védtelen az Ember. Ezek a problémák persze szorosan összefüggenek az eszköz hitvány, szénhidrátokból, fehérjékből, vízből és hasonló nyálkás vacakból álló anyagösszetételével. Mintha nem lenne untig elég kitűnő masszív kristály és érc az univerzumban! Közben ön olyan lényt tervez, amelyik úgy kenődik el, mint a grafit! Ez ön szerint ID ? Ez ön szerint intelligens tervezés?  Nem csodálkoznék azon, ha azt hinnék erről az egészről, hogy a vak véletlen, holmi vak órásmester hordta össze! – csapkodta indulatosan az aktaköteggel az asztalt a felbőszült vezérigazgató. – És mindezek még csak a hardver fizikai jellemzői voltak. – legyintett lemondóan – Na, de nézzük a terv programkezelői jellemzőit. – vett erőt az indulatán.

     - Nos… a memóriakapacitással még nem lenne semmi baj, sőt talán még túl is van méretezve. Na de ilyen lusta processzorokat, ilyen kőkorszaki operációs rendszert… Atya Úr Isten! Ehhez a kapacitáshoz ezt hozzárendelni körülbelül olyan, mint ha egy majomból próbálnánk sakknagymestert faragni. Gondolja meg barátom, évekig is eltart egy viszonylag egyszerű program feltöltése, míg az információk lehívása teljesen esetleges. Hol lejön a kívánt adat, hol nem.  Amikor pedig a legnagyobb szükség lenne rá, lefagy. Ráadásul a rendszer felejt, egyszerűen törlődnek az adatok. Állandó frissítésre lenne szükség, de az sem működik igazán, mert az legalább olyan lassú, mint maga a telepítés. Ilyen körülmények között külső, a rendszertől teljesen független adattárolásra van szükség, ami – mondanom sem kell – a lehető legprimitívebb megoldás. Túlzás nélkül mondom: ezért a szoftverért összevesznének a múzeumban.                      Közben az igazgató – jelezve, hogy vége felé közeledik az előadása – kezdte összepakolni az iratokat, de azért még feltett néhány szónokinak szánt kérdést. – Egyáltalán mire tervezte ön ezt a projektet? Harci játéknak nem jó, mert amellett, hogy lassú, gyenge, sérülékeny, még fegyverzete sincs. Nincsenek hatalmas álkapcsai, marcangoló karmai, maró vegyi anyagai, nincs acélos szorítása, pörölyként lecsapó ökle, ellenséget felnyársaló szarva. És még tüzet sem tud okádni. Talán csak nem logikai játéknak szánta? – folytatta nem kevés gúnnyal - ez rossz vicc lenne… azzal a tompa agyával… Vagy ez valami átverés? Tette hozzá gyanakodva.

- Van egyáltalán valami ebben az Ember nevű tervezetben, amit komolyan kéne vennünk? – Igen, van! - Csattant fel a porig alázott tervező, maga is megriadva saját merészségétől.

 – Na és mi lenne az? – húzta fel bosszúsan a szemöldökét a mindenható igazgató, meglepődve a kandidáló kitörésén.

A fiatal tervező fojtott, de határozott hangon válaszolt. – Feltelepítettem rá az IS-t, az Isteni Szikrát! - Úgy ugrott fel a vezér, mint akit vipera mart meg. Mindkét kezével villámokat szórt, hangja mennydörgés volt. – Mit tettél Prométheusz!  Elloptad az Istenek Tüzét?!   Azonnal el kell pusztítani az egészet!  

     De már késő volt. Addigra az Ember elindult, hogy meghódítsa az istenek birodalmát.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.