Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Pusztító

2009.11.14

 

 

     A gigantikus, több tíz kilométer hosszúságú romboló álcázása kitűnően sikerült. Ránézésre semmi különbség nem volt közte és bármelyik formátlan, az űrben bolyongó sivár, kisebb meteoritok becsapódásától pörsenésen ősöreg kisbolygó között. Sem antennák, sem hajtóművek, sem dokkolómodulok, sem napelemek, egyáltalán semmi technikai berendezés nem tarkította mesterséges kő és érc testét.

     A Pusztítónak elnevezett romboló volt az Egyesült Haduraság eddig épült legnagyobb és legkorszerűbb csatahajója, melyet a technikailag fejlettebb civilizációk megközelítésére és eltörlésére fejlesztettek ki, hogy a kései észlelés előnyét, a meglepetés erejét kihasználva végzetes csapást mérhessenek a kiszemelt bolygóra.

     Az Egyesült Haduraság egyetlen célja már ősidők óta az egyeduralom megszerzése és megtartása volt a galaxisban. Ennek érdekében minden olyan civilizációt, mely, akár csupán a távoli jövőben, de veszélyeztethette uralmukat, potenciális ellenségként kezeltek. Csírájában igyekeztek elfojtani minden lehetséges ellenállást.

     A hatalmas romboló megkezdte első halálosztó küldetését, melynek jelenlegi célja egy újonnan felfedezett távoli civilizáció elpusztítása volt, mely rálépett a végzetét kihívó kozmikus útra.

     Már apró pontként feltűnt a halára ítélt bolygó, amikor a vezérlő teremben felügyelő helyettes navigátor az első hibákat felfedezte: mintha a számtalan elemből álló hajtómű-rendszer szinkronizálása akadozott volna. Az ügyeletes irányító éppen egy apró pályamódosítást szeretett volna végrehajtani, de némelyik hajtómű nem reagált az utasításra, ami aztán blokkolta az egész műveletet. A navigátor még próbálkozott, kísérletezett egy darabig, ám hiába: a hatalmas, formátlan jármű nem tért el az eredeti iránytól, továbbra is megcélozva a kiszemelt objektumot. 

     Nem volt mit tenni, értesítette a parancsnokot. Rövidesen megjelent a kapitány: több tonnás, acélba burkolt hatalmas teste alatt rengett a fedélzet, a vezérkar meghunyászkodva követte.

Végighallgatta a beosztott ügyeletes tiszt akadozó jelentését, közben némán meredt a megbolondult műszerekre.

- Azonnal ellenőrizni az összes funkciót! – mordult a fedélzeti mérnökre, aki aggódva látott hozzá a programok futtatásához.

     Aggodalma nem volt alaptalan, a részegységek funkciói sorra álltak le: már a hajtóműveken kívül nem működött a kommunikációs rendszer, nem működtek a fegyverrendszerek, nem működtek a mentőegységek, és nem működtek a felderítő szondák sem. Csak a létfenntartó eszközök maradtak továbbra is hibátlanok.

     A gigászi űrhajó megállíthatatlanul és irányíthatatlanul száguldott egyenesen a Föld felé.

     Ahogy a műszerek sorra küldték a hibajelzéseket, a feszültség egyre nőtt a tisztekkel zsúfolt vezérlőteremben. A még újoncnak számító helyettes navigátor kezdte elveszíteni az önuralmát. Hangjában az elhatalmasodó pánik jeleivel üvöltötte. – Nem akarok itt megdögleni! Nem azért jöttünk ide, hogy megdögöljünk! Acéllal kivert éles tüskéi fenyegetően meredtek fel a hátán. A többi tiszt is izgatottan kezdett mozgolódni.

A kapitány jeges tekintettel nézett a zavarodott újoncra, majd a hatalmas pörölyben végződő farka egyetlen csapásával halálra sújtotta a szerencsétlent.

- Mindenki így jár, aki pánikot akar kelteni! Dörögte a tisztek fölé tornyosulva.

- Végezzék a munkájukat! Minden centimétert át kell vizsgálni a hajón. Meg kell találni a hibát. Ezt meg takarítsák el innen! Mutatott a véres csont, hús és acél halomra, ami a navigátorból maradt.

     A megrettent tisztek azonnal nekiláttak a sziszifuszi munkának, ami a főmérnök jól titkolt véleménye szerint teljesen fölösleges volt. Világosan látta, hogy ezeket a hibákat nem holmi kábelszakadás vagy beázás okozta, hanem azt az alapprogram már eleve tartalmazta. Eleinte nem talált erre logikus magyarázatot; a Haduraság vezérkara nem áldozná fel a szövetség legújabb, legkorszerűbb, legdrágább vezérhajóját, pusztán azért, hogy esetleg megszabaduljon néhány kellemetlen, túl nagy hatalomra szert tett beosztottjától, mint amilyen a kapitány is lehetett. Erre egy kiöregedett, olcsóbb romboló is alkalmas lett volna.

     Végül már csak egy megoldás maradt számára: szabotázs történt. Jól ismerte a Haduraságon belüli kíméletlen, gátlástalan hatalmi harcokat, melyek résztvevői számára semmi sem volt drága, ha a hatalom volt a tét. Márpedig ennek a csatahajónak az elvesztése alapjaiban rendítené meg az Egyesült Haduraságban jelenleg regnálók uralmát.

 

     Minden meteorvadász álma egy igazi kisbolygó. De hát sok az eszkimó és kevés a fóka; ma már az is jó, ha egy pár száz méteres, még ismeretlen göbicset regisztrálhat és keresztelhet meg az elszánt vadász.

     Így volt ezzel Sanyi is, aki – mint minden tiszta, csillagfényes éjszakán – ma is teleszkópjára tapadva pásztázta a végtelen égboltot.

Sanyi régi vágású kisbolygóvadász volt, számára a távcsövön keresztül megtalált meteor volt csak az igazi felfedezés. Nem sokra tartotta a számítógépes felvételek összehasonlításával nyert eredményeket, bár ezzel sok-sok saját regisztrációról maradt le, jócskán megnehezítve a maga dolgát.

     Sanyi most valami különösre vágyott, méltó ajándékot keresett szerelme, Klárika huszadik születésnapjára. Róla akart elnevezni valami szép, csillogó, emberi szem által még nem látott égitestet.

Sürgette a határidő: egyre közeledett a születésnap, addigra feltétlenül regisztrálnia kellett egy különleges meteort. Persze tudta, hogy a hivatalos elnevezéssel még éveket kell várni, amíg a már regisztrált égitest többször is földközelbe kerül, de egymás közt addig is nyugodtan elkeresztelhették volna.

     Sanyit mindeddig elkerülte a szerencse, hiába töltötte éjszakáit panelházuk lapos tetején kuporogva, egy árva, kósza öklömnyi meteorit sem bukkant fel távcsöve látóterében.

     Már-már kezdte feladni, amikor észrevett valamit. Mintha a vizsgált szelvényben tegnap még nem lett volna ott az az apróság. Gondosan bejelölte a térképén, és alig várta a következő éjszakát. Szerencsére újabb derült, kristálytiszta éjjel következett, amikor Sanyi izgatottan felkapaszkodott a rozsdás vaslétrán. Izgalma csak növekedett, amikor a tegnap látott kis égitestet ugyanott pillantotta meg. Sőt, mintha most még nagyobb is lett volna, de ez a jobb látási viszonyoknak is lehetett a következménye.      Mindenesetre, a környezetében lévő ismert méretű objektumok alapján megállapította a nagyságrendjét, mely – nagy döbbenetére – 50-100 km átmérőt tett ki. Ez mindjárt el is kedvetlenítette, mert kizárt dolognak tartotta felfedezésének az elsőbbségét. De azért rögtön leszaladt a számítógépéhez, ellenőrizni a legújabb regisztrációkat. Ujjongva konstatálta, hogy még senki sem azonosította ezt a felbukkanó új égitestet. Megvan az ajándék! Kiáltott fel Sanyi, majd azonnal jelezte felfedezését a Nemzetközi Csillagászati Szövetségnek.

     A Klárika szülinapjáig hátralévő napokban pontosította a kisbolygó helyzetét, pályáját, méretét és körülbelüli formáját. Az objektum mozgása kicsit elgondolkodtatta Sanyit, ugyanis az egy elnyúlt pályán mintha egyre határozottabban a Föld felé közeledett volna. De most más dolga volt: jött Klárika születésnapja.

     A jeles napon virágcsokrokkal, pezsgőkkel rakta körül a teleszkópállványt, és amint besötétedett, felvezette a lányt a ház lapos tetejére. Klárika, ha nem is osztozott barátja szenvedélyében, elfogadta Sanyi hóbortos passzióját. Ha ezzel sok közösen töltött éjszakától is estek el, még mindig jobbnak tartotta, mint hogy a fiú futballmeccsekre, kocsmába járt volna mindenféle kétes haverokkal.

Most is engedelmesen követte barátját a tetőre, ahol az ünnepi kellékekkel díszített távcső előtt Sanyi kissé patetikusan intett jobb karjával az égbolt felé.

- Íme az ajándékod! Nézz bele a teleszkópba!

Klárika kissé idegenkedve, ügyetlenül illesztette szemét a nézőkére. De ahogy meglátta a kellőképpen felnagyított, a nap fényétől ékszerként csillogó égitestet, megértette a fiú szenvedélyét. Az nem titkolt büszkeséggel súgta a fülébe.

- Én fedeztem fel. A neve KLÁRIKA!

 

     A már regisztrált kisbolygót, melynek elnevezési joga egy amatőr kutatót illetett meg, a nagy csillagászati központok is kezdték figyelemmel kísérni. Elsődleges pályaértékei némi aggodalomra adtak okot, de tartózkodtak felelőtlen, elhamarkodott következtetéseket levonni.

     Bár az amatőr kutatók révén szivárogtak ki riasztó feltételezések, a sajtó sem harapott rájuk, emlékezve még az Apophis keltett hírverés fiaskójára. Még a bulvárlapok sem futottak be a csőbe.

     Közben a meteorfigyelő szolgálatok mind nagyobb figyelmet szenteltek az egyre közeledő égitest furcsa pályájának, ugyanis az a legtöbb számítás szerint keresztezni fogja a Föld útját, és ha a még névtelen kisbolygót nem lendíti ki valami gravitációs erő, akkor az akár össze is ütközhet a Földdel. Márpedig ez az ütközés globális katasztrófát jelentene, a földi élet teljes pusztulását okozná.

Az egyre pontosabb számítási adatok ismeretében a szakemberek kezdtek meggyőződni róla, hogy itt egy Vörös Torino 10-es veszélyességi fokozatú helyzettel állnak szemben!

     Már a NASA és az európai ESA is első helyen foglalkozott az üggyel. Értesítették az űrkutatási szövetségek tagországainak a kormányait, melyekkel egyetértésben szigorú hírzárlatot rendeltek el. A kiszivárgott, itt-ott felkapott híreket, miszerint globális katasztrófa fenyegetné a bolygót, a legmagasabb helyről, a leghatározottabban cáfolták. A média be is érte a sajtótájékoztatók információival, semmi kedvük nem volt az alaptalan rémhírterjesztés vádját magukra venni.

     Közben a kulisszák mögött lázas munka kezdődött. A legszélesebb, mindeddig példátlan nemzetközi összefogással azonnal hozzáláttak a veszély elhárításához. Az idő sürgetett: ha nem módosul a kisbolygó röppályája, három éven belül megtörténik az összeütközés. Márpedig a vészesen közeledő égitest az irányváltoztatásra semmi hajlandóságot sem mutatott.

     Szerencsére úgy a nemzeti, mint a nemzetközi űrkutatási hivatalok elméletben már régóta kidolgozták a kisbolygók pályamódosítását célzó terveiket, de még messze voltak a gyakorlati megvalósítástól. Most gőzerővel hozzá kellett látni a megfelelő technológia megteremtéséhez. A legcélszerűbb megoldásnak az látszott, hogy több nagyteljesítményű rakétahajtóművet juttatnak el az objektumra és rögzítenek egy adott pontján, majd azok egyszerre történő beindításával kitérítik az útvonalából. Egy viszonylag kismértékű pályamódosulás már elegendő a közeledő égitest útjának a megváltoztatásához, mely aztán a Föld mellett elsuhanva végleg eltűnik az űr végetlenjében.

     A hatalmas hajtóművek legyártásának és eljuttatásának a technológiája már készen állt, de továbbra is problémát jelentett azok megfelelő rögzítése a kisbolygó felszínén. Közvetlen emberi közreműködésről nem lehetett szó. A távirányítással készült furatokba helyezett rögzítőelemekhez való csatlakoztatás olyan rendkívüli pontosságot igényel, ami egy ilyen távoli, nagy sebességgel mozgó, egyenetlen felszínű tárgyon meglehetősen reménytelen.

     Most a szerencse sietett a szakemberek segítségére: az előzetes minták szerint a kisbolygó rendkívül magas vastartalommal bírt. Ez ihlette a megoldást, hogy sok kis, a felszín egyenetlenségét figyelembe véve, teleszkóposan szerelt elektromágnessel rögzítsék az óriási hajtóműveket. A számítógépes és gyakorlati modellek sikerrel kecsegtettek.

     A nemzetközi teamek rekordgyorsasággal gyártották le a szükséges berendezéseket, a hatalmas hajtóműveket, hordozórakétákat, szoftvereket, kilövőállomásokat és irányító központokat. E nagy készülődés persze nem maradhatott titokban, ezért nyakra-főre sajtótájékoztatókat tartottak, miszerint a földközeli kisbolygó elhaladása soha vissza nem térő alkalmat kínál az emberiségnek, hogy tudományos vizsgálatokat végezzen egy idegen égitesten.

     Sanyi szakmai presztízsén is hatalmasat lendített, hogy ilyen nagy érdeklődés kíséri felfedezettjét, és ráadásul még le is szállnak a Klárikán. Alig győzött eleget tenni a kereskedelmi- és közszolgálati médiumok, a bulvársajtó és a szakmai lapok meghívásainak. Mindenki vele akart interjút készíteni.

     Lassan elérkezett a hadművelet indítási ideje. Miután a hatalmas hordozórakéták sorra elhagyták a Föld légkörét, hosszú, több hetes, feszültséggel terhes várakozás várt az irányító központ kezelőire, és a többi beavatottra.

Az izgalom csak akkor kezdett némileg enyhülni, amikor az első hajtóműveket sikerült biztonságosan rögzíteni a kisbolygó érces felszínén. Lassan, lassan mindegyik az előre meghatározott helyre került, és már csak az indítás volt hátra.

     Az indítási aktusnál kerültek minden színpadiasságot: az egyik beosztott technikus végezte a visszaszámolást, majd remegő kézzel, miközben igyekezett nem gondolni rá, hogy ez a mozdulat az emberiség sorsát dönti el, lenyomta az indító gombot. Minden szem a hatalmas kivetítőre tapadt, egy pisszenés sem hallatszott az óriási, emberekkel zsúfolt teremben. Aztán kisvártatva beindultak az első segédhajtóművek, melyeket robbanásszerűen követtek a fő hajtóművek is.

Éveknek tűnő percek múltak el, míg a műszerek jelezni kezdték az ormótlan meteor lassú, majd egyre határozottabb elmozdulását. Amint az égitest pályája egyre markánsabb eltérést mutatott az eredeti iránytól, úgy oldódott a feszültség, majd óriási tapsban és ovációban törtek ki a pattanásig feszült idegzetű emberek.

     A művelet sikerült!

     A nagyszerű mérnökök még túl is teljesítették a pályamódosítási terveket: a pusztulást hozó kisbolygó végzetes útvonala sokkal nagyobb mértékben módosult a tervezettnél. Bizonyára a számítottnál kisebb fajsúlyú lehetett, ami - az anyagösszetétel ismeretében – arra engedett következtetni, hogy a veszélyes égi vándor belül üreges volt.

 

     Az elmozdulást a Pusztító még működő fedélzeti műszerei is érzékelték. A már reményét vesztett kapitány és beosztott tisztjei ujjongva tódultak a központi vezérlőbe. De örömük nem tartott sokáig, elborzadva olvasták le a közömbös műszerekről az űrromboló új pályaadatait: a Pusztító megkezdte útját a Nap óriási kohója felé.

 

     

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.