Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kis Tomi

2009.11.15

 

 

     A kis Tomi – apja legnagyobb bánatára – gyenge testalkatú, csenevész, visszahúzódó kis gyerek volt. Az apja jobban szerette volna, ha Tomi hozzá hasonló keménykötésű, karakán, kissé krakéler, de életrevaló tulajdonságokat örököl. Ezek hiányát igazából soha nem bocsátotta meg neki, amit akarva- akaratlanul éreztetett is vele. Anyja osztozott a sorsában, neki kellett játszani a bűnbak szerepét. Az apa - főleg kocsmából jövet - gyakran tett szemrehányást a feleségének. – A te fiad! Ezt a nyeszlettséget csak tőled örökölhette. Vagy valaki mástól…?  Mert tőlem nem, az biztos!–  Tette hozzá mesterkélt gyanakvással.

    A sok zaklatástól anyja is kezdett eltávolodni Tomitól, hisz – ha nem is tudatosan – őt tekintette minden baj okozójának. Így a kisfiú már korán megtapasztalta a kirekesztettség keserűségét, amit az iskoláskor elérése még csak tovább fokozott. Az iskolában ő lett a gúnyos heccelődések, a kíméletlen játékok tárgya. A gyerekek nagyon kegyetlenek. De a tanárok is rajta töltötték ki rosszkedvüket, ha bal lábbal keltek fel vagy leteremtette őket az igazgató. A felnőttek is nagyon kegyetlenek.

    Tominak egy menedéke maradt, a regények. Minden szabad idejében, ha talált egy csendes zugot, falta a nagyszerű hősökről szóló könyveket, melyekben mindig győzött az igazság, győzött az erő, a tiszta szív a gonoszság felett.

    Pedig a félénk, mindenki által lenézett kisfiúnak volt egy különös tulajdonsága, melyről senki, még ő sem tudott.  Ha ez a furcsa vonás meg is nyilvánult néha, nem figyelt fel rá, véletlennek tekintette.

     Egyszer ugyan történt egy olyan eset, amin meglepődött, de aztán napirendre tért fölötte: A mindenki által elhanyagolt Tomira a nagyi próbálta kiterjeszteni a hatalmát, és elhatározta, hogy vallásos embert nevel belőle. Ennek érdekében minden vasárnap délelőtt elcipelte a kisfiút a közeli templomba, ami – mondanunk sem kell – nem volt ínyére a magányt kedvelő fiúnak. Már csak azért sem, mert nem értett az egészből semmit. Ő már megtapasztalta a szenvedést, és nem találta felemelőnek.

     Egy szürke vasárnap délelőtt a nagyi serényen készülődött az istentiszteletre, türelmetlenül szólongatta az olvasmányába beletemetkezett fiút. – Igyekezz már Tomikám, még a végén elkésünk a lustaságod miatt! Hányszor mondjam még!  Ő kedvenc regényének egyik legizgalmasabb fejezeténél tartott, amikor a makulátlan jellemű revolverhős utolérte a poros vadnyugati városka főterén a régóta keresett kegyetlen rablógyilkost, és csizmás lábait szétterpesztve érces hangon kiáltott: Hé Body! A bandita villámgyorsan megfordult, fegyvert rántott, de akkor már a hős kezében is ott volt a hatlövetű, melynek csövén tűz csapott ki, és a rabló holtan rogyott a porba. Ekkor ismét felhangzott a nagyi rikácsolássá torzult hangja. – Azonnal gyere, vagy azt akarod, hogy felpofozzalak?!  Tomi ekkor valami furcsa, egyre erősödő nyomást érzett a fejében – felnőttként agyvérzésre gondolt volna – közben iszonyatos, mindent elpusztító harag nőtt hatalmasra benne, mely egy tébolyító vággyá csúcsosodott ki: törjön ki a bokád! Ebben a pillanatban a nagyi hatalmas robajjal, sikoltozva lezuhant a meredek lépcsőn, mely az emeletről vezetett a szűk hallba. Ott nyöszörgött törött bokával.

A nagyit korházba vitték, ahonnan már nem is került ki. Elvitte egy tüdőgyulladás.

     Közben Tomi cseperedett, kamaszodott. Már-már hozzászokott a mindennapi megaláztatásokhoz. Talán csak még csendesebb lett. Ez a komoly csendesség tette vonzóvá az egyik osztálytársa, a szintén csendes, érzékeny, sápadt kislány, Rita számára. Talán hasonló sorsuk révén egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Tomi egyre gyakrabban kísérte haza tanítás után Ritát, persze nem egészen a házukig, mert tartott nyers, haragos apjától, aki a saját apjára emlékeztette.

     Minden rendben is lett volna, ha ez a kibontakozó kapcsolat nem szúr szemet a nagyfiúknak. Az iskola erős embere, egy erőszakos, nőcsábász, mindenre elszánt vagány diák, akitől még a tanárok is – kivéve talán a tornatanárt – tartottak, méltatlankodva tárgyalta a haverokkal. – Nehogy már ez a vakarcs nőt szedjen össze magának! Majd én észhez térítem. Holnap már velem fog járni az a kis kurva!

     Mint minden tanítási napon, Tomi és Rita együtt indultak haza az órák után. Útjuk egy – ebben a napszakban – néptelen, árnyas parkon vezetett keresztül, ahol, kihasználva a csendet, félórát-órát még üldögélni szoktak egy félreeső padon. Most is így tettek. Ám alig hogy leültek, egy hatalmas, fenyegető alak tornyosult föléjük. Se szó se beszéd, egyetlen ökölcsapással a földre sújtotta Tomit. – Többet meg ne lássalak ezzel a lánnyal, mostantól hozzám tartozik! – ordította az alak, majd kigombolta a sliccét és lassan, módszeresen levizelte a földön fekvő fiút. Rita sikítozva futott el.  Ekkor Tomi fejében lassan nőni kezdett a már ismerős, de rég elfelejtett nyomás… Véres arccal feltápászkodott a földről és fojtott hangon a távozni készülő nagyfiú után szólt: Hé Body! Az meglepődve fordult vissza. – Nem kaptál még eleget? Ekkor azonban Tomi pisztolyt formázó ujjai végéből füst és láng tört elő, és a fiú összeroncsolt mellkassal, szemében iszonyattal vegyes csodálkozással, haldokolva rogyott össze.

      A csendes kisvárost felbolydította az e helyt szokatlan gyilkosság, ez volt a téma mindenütt. Fodrásznál, patikában, iskolában, templomban mise előtt és mise után. A helyi rendőrség még nem találkozott ilyen esettel. Nem mintha sosem fordult volna elő gyilkosság, de azok holmi elmérgesedett kocsmai viták vagy családi perpatvarok eredményei voltak, és nem igényeltek bonyolult nyomozást.

De ez más volt. Lőfegyverrel, ismeretlen tettes által elkövetett emberölés még nem fordult elő a városban. Mivel a helyi hatóság nem is tudott mit kezdeni az üggyel, a központi nyomozó hivataltól kértek egy rutinos, nagyvárosi nyomozót, aki rövidesen meg is érkezett.

     A szakmában jó hírnévnek örvendő rendőrtiszt gyorsan megoldható, könnyű esetre számított, mindaddig, míg ki nem derült, hogy nincs meg a gyilkos fegyver, nincs lövedék, nincs töltényhüvely és egyáltalán semmi nyomot nem tudtak regisztrálni a helyszínelők. Ettől kezdve egy körültekintő, határozottan számító elkövető képe rajzolódott ki előtte, aki gondosan eltüntetett maga után minden árulkodó nyomot. Nem maradt más lehetősége, mint az áldozat barátainak, osztálytársainak, tanárainak, szüleinek a kikérdezése, aminek az eredményeként képbe került egy alsóbb osztályba járó fiú, aki feltehetően a helyszín közelében tartózkodott a gyilkosság idején.

     A főnyomozó kihallgatta Tomit, de hamar kiderült, hogy a szűkszavú, félénk gyerek semmit nem tud, hasonlóan kis barátnőjéhez, aki jóllehet még nála is ijedtebben és szótlanabbul, csak bólogatva, szinte némán reagált a kérdésekre.

Ritában a gyilkosság híre után furcsa kételyek kezdtek feltörni, szinte önkéntelenül, homályosan úgy érezte, hogy barátjának lehet valami köze a dologhoz. Ezért aztán a nyomozó előtt gondosan eltitkolta a Tomi és az áldozat közötti konfliktust.

     A nyomozás megrekedt. Se indíték, se tanúk, se fegyver. A halottkém ugyan a bemeneti nyílás alapján megállapította, hogy egy nagy kaliberű, 38-as lőfegyver lehetett a gyilkos eszköz, de hiába forgatták fel a kisvárost, nyoma sem volt a fegyvernek.

     Az élet ment tovább, de Tomiban valami megváltozott. Egy alkalommal, mikor az egyik nagyobb fiú szokás szerint megpróbálta kitépni kezéből a táskáját, hogy azzal focizzanak, Tomi a szokott meghunyászkodás helyett izmait megfeszítve olyan vad, szinte tébolyult pillantást vetett rá, hogy az jobbnak látta békén hagyni. Az áldozat garázda, nagyhangú haverjai is inkább kerülték: valahogy rossz érzést keltett bennük Tomi, akinek a megleckéztetésére készült a hangadó vezérük – amit persze egyöntetűen eltitkoltak a nyomozó előtt -  amikor a szörnyű végzet elérte.

      Ettől persze még nem ért véget a fiú permanens kálváriája. Rettegve készült például a tornaórákra, melyeket pokollá tudott tenni a bivalyerős, sportmániás tornatanár, aki – hálásan fogadva az osztálytársak harsány nevetését, mellyel olcsó poénjaira buzgón reagáltak – jó ha csak éles szavakkal csapott végig vézna testén, s nem kent le egy-egy irtózatos pofont.

     Ezen a tornaórán Tomi igazi vesszőfutását, a kötélmászást gyakorolták. Maga sem értette, miért, de képtelen volt az ide-oda lengő kötélen felkapaszkodni, ahogy a többiek. Most is szerencsétlenül csimpaszkodott az izzadságtól síkossá vált perlon kötélen, miközben kétségbeesetten próbálta vézna lábait szorosan összekulcsolni, hogy támasztékot találjon. Közben alatta a gorillaalkatú tanár bőszülten ordított: - Szedd már össze magadat te szerencsétlen! Addig senki nem megy haza, míg el nem végzed a gyakorlatot! – Erre az osztály fenyegetően felmorajlott. De hiába. Az egyre fáradó Tomi már nem tudta tovább tartani magát, és nagy puffanással a tanár lábai elé zuhant. Az egyetlen mozdulattal felrántotta és egy hatalmas pofont kent le neki. A fiú szemében megvillant valami, de hatalmas önuralommal erőt vett az indulatán. Összeszorított fogakkal, lesütött szemmel úgy intézte, hogy utolsónak maradjon az öltözőben. A tornatanár nem váltotta be a fenyegetését, így társai most nem foglalkoztak vele, boldogan viharzottak ki az utcára.

Tomi egyedül maradt. Döngőnek képzelt léptekkel indult a szertár felé, ahol a gyűlölt tanár elmerülten rendezgette a sportszereket. A fiú ekkor már szabad utat adott a feltörő gyűlölethullámnak, ami lefojtott gőzként hatalmas energiává nőtt benne. – Hé Body! – Szólt rekedten, mire a tornatanár elképedt arccal fordult hátra. – Mit keresel itt te szerencsétlen? – mordult rá támadóan. Tomi szinte kéjesen húzta meg a képzeletbeli ravaszt, halálos fegyverré vált vékony ujjából lángok között süvített ki a romboló lövedék. A férfi hatalmas testét szinte a falhoz vágta a közelről leadott nagy erejű lövés.

     - Ez hihetetlen! Szinte ugyanaz az eset. – sommázta a helyszínelés eredményét a főnyomozó. – És megint ez a Tomi gyerek bukkan fel a vallomásokban. Most már komolyabban el kell beszélgetnem vele. – tette hozzá magában.

     A nyomozó az osztályteremben találta meg a fiút, aki szokásos büntetését töltötte a tanítás után. - Nézd fiam – kezdte higgadtan. – Te maradtál utolsónak az öltözőben, neked látnod kellett, hogy ki ment be a szertárba. Egyáltalán hogy-hogy te maradtál utoljára?  - Ez nem szokatlan – válaszolt Tomi természetes közönnyel – én mindig akkor öltözöm, amikor a többiek már elmentek. Így elkerülöm a heccelődéseket… És senkit nem láttam bemenni a szertárba. Oda én amúgy sem léphetek be, az csak az élsportolók joga. – tette hozzá lemondóan.

- Azt mondják az osztálytársaid, hogy a gyilkosságot megelőző tornaórán konfliktusod támadt az áldozattal, még tettlegességre is sor került. – Nézett várakozóan a fiúra. De őt ez sem zökkentette ki apatikus nyugalmából. – Ebben sincs semmi szokatlan, - válaszolt kesernyésen – én vagyok a legrosszabb tornász, így aztán gyakran kaptam a tanár úrtól.  A rendőrnyomozó, látva Tomi idulatmentes, beletörődően nyugodt arcát, inkább sajnálni kezdte a kis lúzert, semmint gyanúsítani, hogy talán elhallgat valamit.

     Az újabb eset után Ritában még inkább kezdett elhatalmasodni az érzés, hogy Tominak valami köze lehet a titokzatos gyilkosságokhoz. De érdekes módon, ez a sejtés nem okozott benne félelmet, ellenkezőleg, egyre nagyobb biztonságban érezte magát a fiú mellett.

     Az egyik borongós, októberi reggelen Rita feldagadt arccal, vörösre sírt szemekkel jelent meg az iskolában. Barátja együtt érzően, ám komor hangon kérdezte: - Ki tette ezt veled? – majd választ sem várva fűzte hozzá – az apád volt, az a gazember! És miért? – A kislány szipogva válaszolt.

- Valaki beárult minket, és tudod, mennyire utál téged.

- Ne félj! Én mindentől megvédelek. – nézett komolyan Rita könnyes szemébe a fiú.

    Aznap mikor beértek az utcába, amelyikben a lány lakott, Tomi nem fordult meg, mint ahogy máskor szokott; szótlanul, eltökélten folytatták útjukat a ház felé.

     Rita nevelőapjával, anyja hajdani élettársával, egy megkeseredett, kiábrándult, az egész világot (beleértve magát és Ritát is) gyűlölő rabiátus, kiszámíthatatlan emberrel élt együtt az elhanyagolt, ódon kertes házban. Az anya már régen otthagyta az elviselhetetlenné vált férfit; réges-rég megszökött egy, a helyi madárvilágot feltérképező rokonszenves ornitológussal.

     A lány remegve, de elszántan lökte be a nyikorgó előszoba ajtót. Mostohaapja ott tornyosult a szűk előtérben, és elkerekedett szemmel bámult a két gyerekre. – Mit mondtam neked te cafka?! Meg ne lássalak ezzel a nyeszlett csavargóval! Nem azért neveltelek fel, hogy kurva legyél, mint az anyád! – ordította magából kikelve. – Azonnal takarodj a szobádba, majd később számolunk. – tette hozzá fenyegetően a férfi.

Most a fiúhoz fordult: - Te meg rögtön hordd el magad, míg össze nem töröm a csontjaidat! Azzal nehézkesen elindult a konyha felé.

Tominak már szinte nem is volt szüksége rá, hogy generálja magában a gyűlöletenergiát, azonnal elő tudta idézni fejében a pusztító nyomást. Kihívóan szólt a férfi után: Hé Body! Az megrökönyödve fordult meg.

  -  Hozzám szóltál?!

Rita már nem is csodálkozott, amikor a dörrenés után gyűlölt mostohaapja holtan rogyott össze. Kialakuló finom női ösztönei már ráébresztették Tomi különös képességeire.   

     - Megint ez a fiú… megint ez a fiú… – töprengett hangosan a nagyvárosi nyomozó - de most már végképp tiszta vizet kell öntenünk a pohárba!

A rendőrtiszt elhatározta, hogy egy alaposabb kihallgatásnak veti alá Tomit, de tartva a vidéki kollegák gúnyos pillantásaitól, hogy egy vézna kisfiú az egyetlen gyanúsítottja ebben a brutális gyilkosságsorozatban, nem a hivatalos helyiséget, hanem a csendes kis városi parkot szemelte ki a kihallgatás helyszínéül.

     Másnap ott találkoztak. De hiába a nyomozói rutin, hiába a gyakorlott keresztkérdések sorozata, hiába minden verbális csapda, nem tudott fogást találni a fiún. Mindezek könnyedén peregtek le közönyének páncéljáról.

Végül a nyomozó keményebb hangnemhez folyamodott.

- Nézd fiam, 24 óra gondolkodási időt adok, de ha akkor sem beszélsz, letartóztatlak, és börtönbe csuklak . A fiú arcán félelem suhant át, ami nem kerülte el a rendőr figyelmét. Bejött a blöff. Nyugtázta elégedetten.

- Nem viccelek! Elegem van a makacskodásodból. – ütötte a vasat, amíg meleg.

Azzal elbúcsúzott a fiútól és elindult vissza a kapitányságra. Tomi szinte sajnálkozva szólt utána – Hé Body!  A nyomozó érdeklődve fordult meg.

– Nos?

Aztán mérhetetlen csodálkozással a szemében holtan esett össze.

     A neves bűnügyi nyomozó meggyilkolása után rendőrök, ügynökök, kommandósok, keresőkutyás osztagok lepték el a várost, aprólékosan felforgatva az egész környéket. De hiába volt minden igyekezet, sem a gyilkosságok eszközét, sem bármi más nyomot nem találtak. Gondosan átvizsgálták a halott detektív nyomozati anyagát, feljegyzéseit. Még a papírkosarát is kiürítették, mégsem került elő semmi érdemleges információ. A nyomozó a feljegyzésekben gondosan kerülte a Tomival szemben felmerülő gyanúját, mert az égvilágon semmi bizonyíték nem volt a kezében, és a nyomozóhivatali ellenfelei másra sem vártak, mint hogy olyan elemi hibát kövessen el, ami derékba törheti pályafutását. Márpedig a mielőbbi eredmény érdekében bizonyíték nélküli gyanúsított felmutatása, bűnbak keresése ilyennek számított.

     Bár az ügyet nem zárták le, és külön nyomozócsoport alakult a rejtélyes gyilkosságsorozat felderítésére, a városban lassan visszaállt a rend.

     Tomi apjával élt a városszéli romosodó házukban, anyja már rég meghalt: elsorvadt, elvitte a mélyen eltemetett, ám annál pusztítóbb bánat. Az apa ezután már minden szabad idejét a kocsmában töltötte. Nem mintha annyira megviselte volna az asszony halála, de többé nem volt kin kitöltenie rosszkedvét, nem volt többé némán tűrő alanya agresszív kirohanásainak. Mindezt a kocsmában próbálta pótolni több-kevesebb sikerrel.

     Tomi kerülte. Lehetőleg csak akkor ment haza, amikor apját már letaglózta a mértéktelen mennyiségű ital és öntudatlanul, undorítóan hortyogott szennyes ágyán. Ám néha előfordult, hogy összefutott vele a házban.

Most is így történt. Tomi kicsit korábban érkezett haza, apja a konyhában tántorogva próbált valami vacsorát készíteni magának. Üveges szemekkel nézett a fiára. – Nocsak… Téged is haza evett a fene? - Tomi igyekezett visszavonulni, de apja – akinek ma nem termett babér a kocsmában – győztesen akarta zárni a napot, és elállta a fiú útját. – Már válaszolni sem tudsz az apádnak? – Azzal egy csonttörőnek szánt, de szánalmasra sikerült ökölcsapást mért az arcára. Tomi az erőtlen, részeg ütéstől alig tántorodott meg, lenéző vigyorral nézett apjára, aki feladva a harcot, dühös legyintéssel megpróbált betámolyogni a szobájába. Borgőzös agyához nehezen jutottak el a felcsattanó szavak. Hé! Body!

    

   

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.